Száz éve született dr. Lakat Károly

Lakat Károly szerencsés ember volt, egész életében azt tehette, amit szeretett: tanult, futballozott és tanított. Futballt. Igen, a játékot tanította. Az úriemberek sportját. Amikor friss tanári diplomával, 1943-ban Szegedről a Fradihoz érkezett, s egy meccsen az ellenfél tizenhatosánál úgymond letámadott, megpróbálta visszaszerezni a labdát, egy másik "pedagógus", a futballtanár Lázár Gyula ráförmedt: "Mit csinál maga, Lakat! Ez úriemberek sportja! Eddig mi támadtunk, most ők következnek!"
Hát valahogy így indult, hogy aztán magyar bajnok és kupagyőztes, valamint tizenháromszor válogatott legyen, később pedig az egyik legkiválóbb magyar edző. Pályája Gödöllőtől a Fradin, az MTK-n, a Honvédon, a DVSC-n és többször a Tatabányán át ívelt, összesen 625 bajnoki mérkőzésen ült a kispadon, csapataival nyert két olimpiai aranyat, kétszer-kétszer Magyar Népköztársasági Kupát, magyar bajnokságot és Közép-Európa Kupát. Imádta a futballt, szerette a csapatait - elsősorban persze a Ferencvárost -, játékosainak többsége pedig őt. Esküdtek rá. Imádták humorát, szakértelmét, emberségét. Elsősorban azt csodálták benne, hogy mindenkihez megtalálta a hangot. Azt mondta, minden játékos teljes személyiségét kiviszi a pályára, így aztán valamennyi futballistája nyitott könyv előtte. A volt válogatott tatabányai és Vasas-csatár, Kovács István megsértette, ezért aztán még az összeállításnál sem volt hajlandó kimondani a nevét. Amikor a névsornál hozzá ért, azt mondta helyette: a Tatabánya kilences számú játékosa.

Egyébként valamennyi csapatánál volt Lakat-történet, pályafutása során valóságos legendakör övezte. A Honvédnál például, amikor edzés közben meglátta, hogy "pizsamás" főtiszt érkezett, nekikezdett kiabálni a pályagondnok "szolgálati" kutyájának: "Tizedes, hozzám!" Ezért aztán haragudtak rá, hát még akkor, amikor a nagy fúrás közepette azt mondta a vezérkarnak: Figyeljenek ide, uraim! Én a csapataimmal nyertem két olimpiát, ennyi meg ennyi magyar bajnokságot, valamint MNK-t és KK-t, de mondják meg, önök hány háborút nyertek!" Így aztán első gyengébb periódusánál ki is dobták Kispestről.

Aztán még hatszor ült a válogatott kispadján, de a szövetségi kapitányi felkérés már későn, pályája leszálló ágában érkezett. Ám akkor is, azokban az embert próbáló időkben is legendás "öreg Lakat" volt. Amikor nagy-nagy ellenfele, a magyar futball élet-halál ura, Kutas István megbukott, a sajtó pedig rohant, hogy Lakat doktor mondjon valami cifrát rá, kijelentette: "Hol voltak eddig, uraim? Korábban kellett volna jönni! Nem, nem rugdossuk a halott oroszlánt! Vegyék tudomásul: mindenben előbb embernek kell lenni, s csak aztán lesz valaki újságíró, futballista vagy edző!"
Ő mindvégig megmaradt embernek. Úriembernek.

*

Lakat Károly Győrben született, 1920. november 27-én, Budapesten hunyt el 1988. december 3-án.

Játékos-pályafutásának klubjai a Győri AC (1934–1940), a szegedi KEAC (1940–1941), a Szegedi AK (1941–1943) és a Ferencváros (FTC, ÉDOSZ, Bp. Kinizsi 1943–1952) voltak. A bajnok (1948–1949) és Magyar Kupa-győztes (1944) fedezet 1945. augusztus 19. és 1950. november 12. között 13 mérkőzésen játszott a válogatottban.

Edzői pályafutásának állomásai: Bp. Kinizsi ifi (1953–1954), Gödöllői Dózsa (1954), Bp. Vörös Meteor (1955–1956), Szegedi Haladás (1956), Tatabányai Bányász (1957–1962), közben a háromfős válogató bizottság tagja (1957 ősz), Központi Sport Iskola (1962–1963), olimpiai válogatott (1962–1964), MTK (1965. január–1966. december), FTC (1966–1969), közben olimpiai válogatott (1967–1968), Tatabányai Bányász (1970–1974), közben olimpiai válogatott (1971–1972), Bp. Honvéd (1974–1976), Salgótarjáni BTC (1977–1979), szövetségi kapitány és az olimpiai válogatott szakvezetője (1979–1980), Tatabányai Bányász (1980–1982), Volán SC (1982–1983), Debreceni MVSC (1983–1984), Kazincbarcikai Vegyész (szaktanácsadó, 1984), Tatabányai Bányász (1985 tavasz), VOSE Soroksár (szaktanácsadó, 1985–1986). Kétszeres olimpiai bajnok (1964, 1968), olimpiai ezüstérmes (1972), kétszeres bajnok (1967, 1968), kétszeres KK-győztes (1973, 1974), VVK-döntős (1968) KK-döntős (1975)