Kilencvenöt éve született Bozsik József

Kispesten született, 1925. november 28-án. A családfő (az édesapja) a Hofherr gyárban dolgozott munkásként, az öt fiúgyerekből kivétel nélkül első, vagy második osztályban futballozó játékos lett. A legidősebb, Bozsik I, azaz István, a negyvenes évek első felében már a Kispest első számú kapusának számított, rövid pályát tudott csak befutni, hamar belehalt tüdőbetegségébe. Az ötvenes évek közepén, egy Képes Sport-cikkben mondta addigra már világhírű öccse: „A kispesti temető, tudják sokan, a régi KAC-pálya helyén terül el. Pista sírja éppen ott van, ahol egykor a város felőli futballkapu állt.”

Cucu, ahogyan családtagjai és barátai is becézték az eleinte még Bozsik II néven szereplő ifjú fedetetet, „halfot”, 1936-ban került az igazolt futballisták táborába, a Kispesti AC kölyökjátékosaként. Soha nem lépett át más klubba, természetesen attól eltekintve, hogy a feje fölött a Kispestből egyszer Budapesti Honvéd lett.

1943. október 17-én játszott először bajnoki mérkőzést a „nagy csapatban”. Tizenkétezer néző előtt így állt fel a Kispest: Bozsik I – Olajkár I, Csizmadia – Zalai, Pünkösdi, Űrhegyi – Egresi, Nemes, Bozsik II, Badics, Nonn. A csapat 5:2-re kikapott, de Bozsik József átesett a tűzkeresztségen. Állandó helyet azonban csak 1944-ben harcolt ki magának az első csapatban. Nagy fájdalmára akkoriban, amikor Pista, a nagyon szeretett bátyja a tüdőbetegsége miatt kikerült a csapatból.
A negyvenes évek második felében egyre erősebb lett a kispesti csapat. Az 1946–1947-es idényben a Kiss – Szalay, Herédi – Bozsik, Patyi, Bányai – Béres, Budai I, Mészáros, Puskás, Babolcsay alaptizenegyre épülő gárdát már csak a sorozatban harmadszor is bajnok Újpesti TE előzte meg. A következő idényben (Szalay helyén Sipossal a jobbhátvéd posztján) negyedik lett a csapat, de közelebb járt a bajnok Csepelhez – négy ponttal maradt le –, mint egy évvel korábban a lila-fehérekhez. Az 1948–1949-es szezonban Guttmann Béla irányította a csapatot, amelyben csak a fedezetsor maradt érintetlen. Hátulra Ruzsa, Rákóczi és Tóth III, a jobbszárnyra Horváth és Gyulai került be. A szenzációs formában futballozó Ferencvárossal nem bírt senki, de a Kispest, egyetlen ponttal az MTK mögött, harmadik lett.

Addigra már nyilvánvalóan Bozsik Cucu kezébe került a karmesteri pálca. Bekerült a válogatottba is, 1947 derekától vette át a példaképnek tekintett Nagymarosi Mihály helyét. Bozsiknak természetesen kiváló a mérlege a nemzeti tizenegyben, amelyhez számos pazar játékkal járult hozzá. Ezért is érdekes és érdemes kiemelni a kezdet nehézségeit: az első tizenkét meccséből csak hét volt nyertes, az első tízből négyet elveszített a csapat.

Ám aztán jöttek az emlékezetes mérkőzések, a nagy diadalok, az addig neki mumusnak számító osztrákok elleni hazai 6:1, majd a bécsi 4:3, a svédek és a csehszlovákok elleni 5:0, majd az 1952-es olimpiai diadal, a római stadionavatón elért 3:0, az 1953–1954-es idény angolok elleni 6:3-as és 7:1-es sikere, a svájci világbajnokság a brazilok, majd az uruguayiak elleni 4:2-es sikere az elveszített világbajnoki döntő előtt.

A kritikák, a Népsport úgy nevezett egyéni bírálatai méltók voltak a teljesítményéhez: „Bozsik kitűnően rombolta szét az osztrák támadásokat és nagyon jó, építő passzokkal támogatta a csatárokat. A csapat egyik legjobbja volt.” (1949. május 9., az osztrákok elleni 6:1 után). „Bozsik, ez a nagyszerű játékos egészen nagyvonalú teljesítményével a siker egyik fő részese volt. Legjobb formáját érte el ezen a mérkőzésen. Technika, ötletesség, gyorsaság, pontos labdaadogatás: ezeket az erényeket mind felvonultatta. Inkább a védekezésből vette ki a részét, mert a támadások elindításához ott volt Puskás, a hátravont csatár. De Bozsik minden előreadása jó támadást indított el, mert labdáinak szinte szeme volt.” (Az év október 17-én, a bécsi 4:3-as siker után.)

„Bozsik egészen nagyvonalúan játszott, s ismét a mezőny legjobb emberének bizonyult. Főleg hatalmas munkabírása volt szembetűnő. Elől, hátul rengeteget dolgozott, igen sokat volt a játékban, pompásan játszotta a korszerű fedezetszerepet. Nem elégedett meg azzal, hogy szerelt és ellenfelétől megszerezte a labdát, hanem kitűnő átadásokkal dobta támadásba a csatárokat, többször veszélyesen tört a kapu felé, és, ha alkalma nyílt rá,. lőtt is.” (Az 1952-es, megnyert olimpiai döntő másnapján.) „Bozsik kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ő indította el a legtöbb támadást. Ragyogó cselekkel vitte fel a labdát, lehúzta az ellenfelet a csatárokról, aztán nagyszerűen tette lyukra a csatárokat, vagy pedig váratlan keresztlabdával a balszárnyat dobta támadásba. Támadó munkája mellett, kitűnő teljesítményt nyújtott a védekezésben is. Amadéi jóformán meg sem tudott mozdulni mellette. Szünet után át is ment jobbösszekötőbe az olasz balösszekötő.” (Az 1953-as római stadionavató után.)

„Bozsik – amíg játszott – a mezőny legjobbja volt. Élete egyik legjobb játékát nyújtotta ezen a mérkőzésen. Hatalmas területen mozgott, pompásan cselezett. Kitűnő labdákat adott a csatároknak, de nem feledkezett meg védőmunkájának kifogástalan ellátásáról sem. Didit számtalanszor megakadályozta a labda átvételében és sokszor szerelte le a nagyszerűen képzett, ügyesen cselező brazil csatárokat.” (Az 1954-es vb negyeddöntője után.)

Ez a brazilok elleni csata külön történet: Bozsikot kiállította Ellis, angol játékvezető. A FIFA azonban a magyar szövetségre bízta, hogy eltiltja-e. Természetesen nem tiltotta el, így a jobbfedezet játszhatott az uruguayiak elleni mérkőzésen is, ahol különösen a hosszabbításban remekelt.

Ahogyan a társai, úgy is ő is nagyon nehezen viselte a világbajnoki döntő elveszítését. Még nyolc éven keresztül játszott a svéjci torna után, de 1955 után nem nyert egyetlen fontos címet sem, sem a válogatottal, sem a Honvéddal. Ez legkevésbé rajta múlott, a klub és a futball szempontjából legnehezebb időkben is kitartott. 1956 után még mindig vagyonokat fizettek volna érte külföldi klubok. Juan Schiaffino uruguayi világbajnok mesélte, hogy az AC Milan, például, bármekkora összeget megadott volna érte. Nem ment. Pedig még akkor is túl a harmincon, hatodik lett a France Football első Aranylabda-szavazásán, noha 1956 messze nem pályafutása legjobb éve lett volna. (Sőt, egy évvel később is még az első tízben volt!)

1962-ben nem igazán önszántából vonult vissza… Rövid ideig volt ugyan a Bp. Honvéd edzője Kispéter Mihály váratlan halála után (1966–1967 ősz), de edzői pályájának vitathatatlan csúcspontja az 1974. szeptember 28-i bécsi mérkőzés, amelyen szövetségi kapitányként irányította a válogatottat. Miután több mint harminc évvel később Péter fia is szövetségi kapitányi kinevezést kapott, övék lett a magyar labdarúgás mindmáig egyetlen apa-fiú párosa, amelynek mindkét tagja betöltötte ezt a posztot. Bozsik Józsefnek, betegsége miatt mindössze egy meccs jutott a válogatott élén. Nagyon fiatalon, 1978. május 31-én, Budapesten elhunyt.