Felavatták Weisz Árpád szobrát

A X. kerületi Eiffel Műhelyház előtt felállított félalakos szobor – Bíró Lajos Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész alkotása – futball-labdával a kezében ábrázolja Weisz Árpádot.

Weisz Árpád volt a két világháború közötti időszak legsikeresebb magyar edzője Olaszországban. Elmondhatatlanul nagy szó ez, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy a calcio különböző osztályaiban negyedszázad alatt majdnem kilencven honfitársunk dolgozott.

Az itthon Csilinek becézett egykori válogatott csatár azonban nem csak a magyarok közül emelkedett ki: egyszer bajnoki címig vezette az Ambrosianát, „két és félszer” pedig a Bolognát. Nála többször 1945-ig csak a Juventus az 1930-as évek első felében sorozatban bajnoki címeket szerző legendás mestere, Carlo Carcano nyert több bajnoki címet az olasz élvonalban. De emeljük még feljebb az itthon eddig méltatlanul kevéssé ismert Weisz Árpád csillagát: a Serie A-ban dolgozó külföldi edzők közül rajta kívül mindmáig egyedül az Internazionale egykori Mágusa, az argentin születésű Helenio Herrera szerzett még három elsőséget, többet senki.

S alkalmasint itt lesz különösen jelentős a fentebb már idézőjelben megemlített „fél” bajnoki cím. A Bologna 1938–1939-es bajnokcsapatát az első öt fordulóban még Weisz Árpád dirigálta, ám az olasz faji törvények szigorítása miatt október második felében el kellett hagynia a csapatot, majd családjával az országot is. Mégis, e rövid szerepvállalás alapján is, rendkívüli büszkeséggel állíthatjuk: Weisz Árpád a Serie A történetének legsikeresebb külföldi edzője. (Tartozunk annyival a futballtörténelmi hűségnek, hogy az 1938 októberében a Bolognánál őt váltó osztrák Hermann Felsner négyszeres bajnok, de ezekből kettőt még a ligarendszerű országos bajnokság bevezetése előtt nyert.)

Weisz Árpád 1896. április 16-án született Solton, édesapja, Lázár volt a községi állatorvos. (A születési dokumentumba Veiszként került a neve, mindazonáltal megmaradtunk a később általánossá vált írásmódnál.) A család a következő évtized első éveiben Budapestre, közelebbről Kőbányára költözött, előbb a Hölgy, majd a Füzér utcában laktak. A tehetségesnek bizonyuló fiú már az I. világháború előtti években futballozott a Törekvés ifjúsági csapatában, tizenhét évesen az „egyben” is bemutatkozhatott.

Andreides Gábor kutatásai szerint a háború kitörése után feltehetően népfelkelő lehetett, majd 1915 januárjában sorozhatták be egyéves önkéntesként. 1915. november 28-án a ma Szlovéniához tartozó Mrzli Vrh hegyen fogságba esett, akkor egysége neveként a császári és királyi 32. gyalogezred 5. hadosztályát adta meg, ami akkoriban az orosz fronton harcolt, ezért vélelmezhető, hogy Weisz Árpád őrvezetőt átvezényelhették az olasz frontra. Fogságba esése után Szicíliába, Trapaniba szállították, ahol – a későbbi beszámolók szerint – tökéletesen megtanult olaszul. Körülbelül négy évet tölthetett a déli szigeten, sajtóforrásokból következtethetően 1919 késő őszén tért vissza Budapestre.
Az akkor 23 éves fiatalember ismét jelentkezett futballozni az egyre erősebb, sőt, akkor az ország legjobb csapatai közé tartozó Törekvésben, míg a civil életben bankhivatalnokként sikerült elhelyezkednie. Magyarországi labdarúgó-karrierjének a következő három és fél jelentette a csúcspontját. A bajnokságban négy éven keresztül vagy a negyedik vagy az ötödik helyen végzett a Törekvéssel, miközben akkori vagy későbbi válogatott játékosok között futballozott. Több mint egy csapatra való klubtársa került be ebben a periódusban a válogatottba, közülük Ging József, Hajós Árpád, Hirzer Ferenc, Viola József, Urik József és Lhottka Ferenc később Olaszországba is eljutott.

Weisz Árpád 1922. június 15-én, a svájciak elleni budapesti mérkőzésen játszott először a válogatottban, majd a következő idényben még öt találkozó jutott neki. A sorban az utolsó az osztrákok elleni, 1923. májusi 0:1 volt, akkor még a Törekvés játékosa volt, érdemes kiemelni, hogy klubja öt (!) játékos adott a tizenegybe, Hajós és Pruha játszott a fedezet-, Urik, Hirzer és Weisz pedig a csatársorban. Talán éppen a bécsi túra lett az utolsó csepp a pohárban, mert a nyáron már így írt a Sporthírlap, hírét véve Weisz Árpád külföldre készülésének: „Egy nagy banknak kőbányai fiókvállalatánál volt alkalmazva s Weisz elveszítette ezt az állását – a futball miatt. Addig járt a korsó a kútra, amíg el nem törött. Addig utazgatott Weisz a Törekvés csapatával és a válogatott csapattal a külföldre, amig hivatalában megsokallották és elbocsátották állásából.

A mérték a Törekvésnek legutóbbi lengyelországi túrája alkalmából telt be s ezt követte Weisznek hivatalából való tiszteletteljes kitessékelése. Weisz Árpád szegény fiú létére azóta állás nélkül van s ilyen körülmények között még csak görbe szemmel sem lehet ránézni, a miért várja a végső választ egy olasz egyesülettől, hogy mikor foglalhatja el tisztességesen fizető állását egy olasz bankcégnél. Weisz csak ezt a választ várja s közben fejlesztgeti olasz nyelvtudását, de amint a hívó szó eljut Budapestre, Weisz könnyes szemekkel összeszedi kis holmiját és megy el idegenbe, ahol a magyart jobban megbecsülik, mint itthon s megadják részére az életlehetőséget, amit itt elveszített, mert a válogatott játékosa volt a Törekvésnek.”

Weisz Árpád végül (akkor még) nem Olaszországba, hanem Feldmann Gyula hívására Brünnbe, a Makkabihoz igazolt. Némileg változott a koncepció: már nem bankalkalmazott akart lenni, hanem a város textilipari főiskolájának hallgatója, ezzel kívánta megalapozni a jövőjét. Hamarosan a csapat meghatározó embere lett. A pályán kívül is: gyakran ő intézte magyar játékostársai ügyes-bajos dolgait is. Jó néhány válogatottbeli, sőt jó néhány korábbi törekvéses játékostársa is a morva csapatban játszott. (A Makkabiban az 1920-as évek első felében 42 magyar játékos futballozott, közülük 22-en a válogatottban is szerepeltek pályafutásuk során.)

Az egy idő után Blue Stars nevű alakulat nem bírta el a magas játékosfizetéseket, valamint a konkurensek és irigyek áskálódását, tönkre ment. Magyar játékosainak egy része Németországba vagy Olaszországba állt tovább. Weisz Árpád az 1924–1925-ös idényben futballozott először olasz klubban, az Alessandriában, majd 1925 őszén az Internazionale tagja lett. Abban az idényben zárta le játékos-pályafutását, 11 mérkőzésen 3 gólt szerezve.

A harmincadik születésnapján túljutva, elsősorban egy súlyos térdsérülés miatt viszonylag fiatalon, az edzői szakma felé fordult. 1926 tavaszán az Alessandriánál segédkezett Augusto Rangonénak, majd 1926 nyarától az Internazionale edzője lett. Akkor és vele kezdődött a klubnál a magyarok nagy időszaka: bő tíz éven át kizárólag honfitársaink dirigálták a fekete-kékeket. Weisz Árpád 1931-ig vezette a csapatot, az 1928–1929-es kivételével, amelyet Szombathelyen, a Sabariánál töltött. Milánóban addig Viola József vette át a helyét. Weisz szívesen maradt volna Nyugat-Magyarország legerősebb klubjánál, de éppen úgy járt, mint Brünnben: az egyesület tönkrement. Pedig ott talált rá az edzőre a szerelem: feleségül vette Reichnitzer Ilonát.

A házasság meghozta edzői szerencséjét. Milánóba, az akkor már Ambrosianának nevezett klubhoz tért vissza. A csapattal a szezon végén megnyerte scudettót, a bajnoki jelvényt, mégpedig az első, mai rendszerű, körmérkőzéses Serie A-ban. A csapat első számú csillaga Weisz Árpád nagy felfedezettje, a még tizenéves ifjú gólkirály, Giuseppe Meazza volt. Weisz nem csak ezért ünnepelt: akkoriban született meg fia, Róbert. (Kislánya, Klára 1934-ben jött a világra.)
A már háromtagú família 1931-ben Bariba költözött. de csak rövid időre, mert a családfő 1932 és 1934 között ismét az Ambrosiana-Intert vezette. 1933-ban második lett a fekete-kékekkel az olasz bajnokságban és a Közép-Európai Kupában is. Játékosai közül négyen is tagjai voltak 1934-ben a hazai pályán világbajnoki címet nyerő Squadra Azzurrának: Luigi Allemandi, Attilio Demaria, Armando Castellazzi és a csapat legjobbja, Giuseppe Meazza.

Weisz Árpád a következő, az 1934–1935-ös idény őszén a Novarát vezette, a Serie B-ben. A szezon derekán aztán a nem sokkal korábban az elnöki székbe kerülő gazdag kötöttárugyáros, Renato dall’Ara kezdeményezésére kivásárolta őt a Bologna. S nagyon bölcsen tette! Az edző a piros-kékeknél töltött első két bajnoki szezonjában újra és újra megnyerte a scudettót. 1937-ben még egy nemzetközi sikert is elért: a döntőben a londoni Chelsea-t legyőzve megnyerte a párizsi világkiállítás tiszteletére rendezett nyolccsapatos tornát. Az 1937–1938-as idényben visszaesett a Bologna, de az idény végén, a franciaországi világbajnokságon címét megvédő olasz válogatottban helyet kapott a klub (és Weisz) három játékosa: Michele Andreolo, Amedeo Biavati és a cserekapus Carlo Ceresoli.

Az olasz faji törvények hatására 1938 őszén Weisz Árpád kénytelen volt elhagyni a Bolognát – hat hónapja volt neki és a családjának arra, hogy Olaszországtól is búcsút vegyenek. Néhány héttel később Párizsba költöztek, de hiába reménykedett abban a családfő, hogy – akár két évvel korábbi nagy párizsi sikere, akár olasz bajnoki címei alapján – munkát talál. Csalódnia kellett. Hollandiából ellenben kapott ajánlatot, így Dordrechtbe költöztek. Ott végre megint dolgozhatott, de nem sokáig.

A náci Németország 1940. május 10-én megtámadta, majd négy nap alatt lerohanta Hollandiát. Weisz Árpád 1941 szeptemberéig dolgozhatott, utána már nem. Gyerekei sem járhattak iskolába.

A Gestapo 1942 nyarán letartóztatta a családot, amely a Westerbork nevű gyűjtőtáborba került. Onnan szállították át őket októberben Auschwitz felé. Weisz Árpádot elválasztották a családjától, Ilona asszonyt, Róbertet és Klárát 1942. október 2-án Birkenauban megölték. Az edző 1944. január 31-én, Auschwitzban veszítette életét.