Aranyfej az Aranycsapatban - 40 éve hunyt el Kocsis Sándor

Kocsis Sándor gyerekkorában sok családfő tiltotta a gyerekét attól, hogy futballozzon, nehogy tönkretegye a kevésbe ruhájának valamelyikét, vagy éppen a csukáját. Kocsis apuka ennek éppen az ellenkezője volt: kifejezetten pártolta, hogy a kisfia egyesületben futballozzon.

Kőbányán laktak, szinte természetes hát, hogy közeli kőbányai klubot nézett ki a fiának. Sanyi 1943-ban a Kőbányai Testgyakorlók Köre igazolt játékosa lett. Az ostrom után átköltözött a család a mai Józsefvárosban lévő, akkor még Kőbányához tartozó Tisztviselőtelepre. 

Innen már közel volt az Üllői út, a Fradi-pálya, ahova aztán az akkor még nem egészen 16 éves Sanyi (1929. szeptember 21-én született a fővárosban) az édesapjával beállított. Alig nőtt túl a 170 centin, a háború miatti nélkülözés miatt még a hatvan kilót is alig érte el; aki ránézett, aligha jósolta meg, hogy a világ majdani egyik legjobb csatára, sőt, legjobban fejelő gólgyárosa ez a csenevész fiú.

„Kocka” az 1945–1946-os idényben öt bajnoki találkozón játszott a Ferencváros színeiben. A nagy áttörést az 1947–1948-as szezon hozta: Sárosi és Mike távozása után egyre több játéklehetőséghez jutott. A Fradi az utolsó fordulóban veszítette csak el a bajnoki címet, az ifjú Kocsis 21 bajnokiján öt gólt szerzett. S sokkal több gólpasszt adott az óriási formában játszó Deák Bambának. A bajnoki címmel zárt 1948–1949-es idényben 33, a következőben 30 gólt ért el.

Kocsis Sándor 1950. június 18-án játszotta az utolsó mérkőzését a Fradiban (hivatalosan akkor már ÉDOSZ-ban) átvezényelték a Bp. Honvédba. 

A Budapesti Honvéd 1950 őszén megvédte a bajnoki címét, a 15 fordulós idényben Kocsis és Puskás döntött a Honvéd javára a második helyen záró Textilessel (MTK-val) szemben. Kocka 24, Öcsi 25 gólt szerzett, a jobbösszekötő három, a balösszekötő négy meccsen nem talált a kapuba.

1954 volt pályafutása talán legjobb éve. A válogatottal elért sikerek, nem utolsósorban a svájci világbajnokságon megszerzett gólkirályi cím (11 találattal) mellett itthon is remekelt, a Budapesti Honvédban 26 bajnokiján 33 gólt ért el. Még egy vereség is növelte a tekintélyét. 1954. december 13-án a Molineux stadionban az angol bajnok Wolverhampton fogadta a Honvédot. A magyar csapat Kocsis és Machos egy-egy góljával alig 15 perc alatt (majd még a félidőben is) 2:0-ra vezetett, igaz, a rettenetes talajon az esős-havas-sáros pályához jobban alkalmazkodó angol bajnok a második félidőben fordított (3:2).

Kocsis Sándor 1957 márciusában úgy döntött, külföldön marad. Nem tért haza a Bp. Honvéd dél-amerikai túrájáról.

1957-ben a svájci élvonalban középcsapatnak számító, zürichi Young Fellows igazolta le, amelyben aztán 11 mérkőzésen hét gólt szerzett. 1958-ban aztán a Barcelona – Kubala László közbenjárására – szerződési ajánlatot tett neki. Hamarosan a szurkolók egyik kedvence lett. Ha ő a pályán volt, többnyire nyert a csapat. Csak az volt a probléma, hogy nagyon keveset játszott. Súlyos sérülésekkel küzdött, így aztán az első szerződése három szezonja alatt mindössze 23 meccsen léphetett pályára, s tíz gólig jutott. Pedig, ha egészséges volt, remekelt. A Barça 1959-ben és 1960-ban is megnyerte a spanyol bajnokságot.

A csapat Kocsissal a soraiban a nemzetközi porondon sem volt eredménytelen: 1962-ben (egy évvel a Benfica ellen elveszített BEK-döntő után) bejutott a VVK-döntőbe, amit a Valencia ellen elveszített.

Magyarok a BEK-döntőben
Az 1961-es kiírásban egészen a döntőig menetelt a Barcelona a három magyar erősségével, Kocsis Sándorral, Czibor Zoltánnal és Kubala Lászlóval. A katalán csapatot a fináléban pedig éppen egy magyar, Guttmann Béla irányította együttes állította meg. Bár a vezetést Kocsis szerezte meg, a Benfica háromszor is betalált, így Czibor gólja mér csak a szépítésre volt elég, a Benfica győzött 3:2-re a berni Wankdorf-stadionban, ugyanott, ahol hét évvel korábban az Aranycsapat elveszítette a világbajnoki döntőt.

Kocsis Sándor 1964 őszén játszott utoljára ligameccseket, aztán elbúcsúzott. Néhány évig a Barcelona ifjú futballistáival futballozott, majd az edzői kurzus elvégzése után az Alicante csapatát dirigálta – különösebb siker nélkül. A miértet talán a Barcelona klubhíradójának újságírója fogalmazta meg: „Ez a művész csak a billentyűkhöz értett, a rajta kalimpáló ujjak formálásához már nem.”  

Talán ezért történhetett, hogy pályafutása befejezése után már nagyon kevesen, nagyon kevésszer látták boldognak. Legfeljebb akkor, ha a régi meccsekről beszélhetett, vagy ha dominózott, ha sakkozott. A játék volt az élete.

A hetvenes években már egyre jobban kínozták a betegségek. 1974-ben egy napon műtötték két súlyos eset miatt: amputálták a bal lábfejét, s daganatos szövetet operáltak ki a gyomrából. Lelkileg teljesen összetört. Egyre zárkózottabb lett. Később az állapota még rosszabbra fordult, a testi és a lelki kínok üldözési mániában csúcsosodtak ki. 1979. július 22-én meghalt. Kiesett a kórházi ablakon. Öngyilkos lett vagy egy véletlen baleset áldozata, már sohasem derül ki.