Ötvenéves a legtöbbszörös magyar világválogatott futballista

Détári Lajos nem a számára legszerencsésebb időkonstellációban érkezett közénk. Ha 1963. április 24-nél bő három évtizeddel korábban születik Budapesten, olyan társak közé csöppen, akiknek nem a világbajnoki részvétel, hanem a világbajnoki cím a céljuk. Ha csak kettővel, még mindig a világelitbe tartozó együttesben játszhatott volna. Ha ellenben 1963-nál két dekáddal később toppan a sártekére, eszelős összegeket fizetnek ki érte napjaink futballőrült olajmilliárdosai. Nem forintban, euróban! Meg kell hagyni, a pireuszi piros-fehér csíkosak átutalta 18 millió német márka sem volt éppen bagó. A transzferrel a magyar középpályás számított 1988-ban a világ harmadik legdrágább futballistájának, csupán Diego Armando Maradona és Ruud Gullit megvásárlásakor szurkoltak le többet. Nem festett rosszul a lista: 1. Maradona, 2. Gullit, 3. Détári.

A fentiek miatt lehet hiányérzetünk a Dömének becézett szőke karmester karrierje miatt. Pedig 61-szer lehetett magyar válogatott, ötször világválogatott, egyszer Európa-válogatott, háromszor magyar bajnok, zsinórban háromszor honi gólkirály, egyszer MNK-győztes (a Bp. Honvéddal), egyszer Szuperkupa-győztes. (1993-ban az FTC-vel.) Nyert Német Kupát az Eintracht Frankfurttal (1988-ban a VfL Bochum elleni győztes gólt ő rúgta Berlinben, az utolsó percekben, szabadrúgásból), 1990-ben Görög Kupát az Olympiakosszal. Olasz csapatokat szolgált (Bologna, Ancona, Genoa), megfordult Svájcban (Neuchâtel Xamax), majd osztrák egyesületekhez (VSE St. Pölten, Ostbahn XI Wien) szegődött.

Három országban választották meg az év labdarúgójának (Magyarország, Görögország, Svájc), Németországban pedig a legjobb külföldinek szavazták a frankfurti idénye után. Az is nyom a latban, hogy három nemzet kupadöntőjében szerzett gólt. 1985-ben a magyar, 1988-ban a német, 1990-ben a görög fináléban volt eredményes, sőt a német kivételével két-két találatot jegyzett. A legtöbb sportoló legfeljebb álmodozhat efféle pedigréről, ám aki látta játszani, bizonnyal osztja véleményünket, hogy technikai tudása alapján a Real Madridban, a Barcelonában, a Milanban, a Juventusban vagy a Bayern Münchenben lett volna a helye.

A fenti csapatok közül a Juventus-beli szereplés azért megadatott neki: a torinói klubban játszhatott egy észak-amerikai túrán. S ez éppen úgy örök emlék, mint hogy 1989 márciusában, Zico európai búcsújátékán a Világválogatott–Brazília mérkőzést, miután Dunga és Enzo Francescoli is lőtt egy-egy gólt, a 65. percben Détári Lajos találata döntötte el. Vagy – hogy visszatérjünk a magyar válogatotthoz – a lengyeleknek lőtt álomgól, a brazilok elleni, 1986-os remeklés, vagy éppen az 1985. áprilisi, bécsi gól, amely Kiprich József duplájával együtt megnyitotta az utat a világbajnoksára. De hát ezért (is) nagyszerű „Döme” pályafutása: nincs olyan futballszerető legalább negyvenes szurkoló, akinek ne lenne az emlékeiben legalább egy klasszikus Détári-gól.

---