Ma lenne 75 éves Albert Flórián - megemlékezés az Óbudai temetőben
Ma lenne hetvenöt éves a hajdanán hetvenötszörös válogatott Albert Flórián, az egyetlen magyar aranylabdás, a magyar futball utolsó Császára. A Magyar Labdarúgó Szövetség végső nyughelyén, az Óbudai temetőben emlékezett az egykori kiválóságra.
A megemlékezésen beszédet mondott a Császár sírjánál Bánki Erik, az MLSZ elnökségi tagja, aki így fogalmazott:
"Albert Flórián nemcsak a pályán volt császár, hanem azon kívül is. Ember volt, nem játszotta meg magát, ezért volt népszerű a szurkolók körében is. Ahogy őt tisztelték, úgy tisztelte ő is a drukkereket, a csapattársait, a barátait. Az Albert- és a Fradi család iránti hűség jellemezte egész életét".
A magyar labdarúgás egyetlen aranylabdásáról a válogatott csapattársak nevében Dunai Antal emlékezett meg személyes hangú beszédében. Az MLSZ koszorúját Bánki Erik, Nyilasi Tibor, Dunai Antal és Ihász Kálmán helyezték el a síron, míg a Ferencvárostól Orosz Pál vezérigazgató koszorúzta meg a síremléket.
Albert Flórián 1941. szeptember 15-én született Hercegszántón. 1952-ben kezdett futballozni a Bp. Kinizsi kölyök-, akkor úgy nevezték, úttörőcsapatában. Még nem egészen 16 évesen már az ifjúsági válogatottban szerepelt, amellyel aztán 1959 áprilisában bronzérmes lett a bulgáriai UEFA-tornán. Noha csak három mérkőzésen játszott a négyből, hatszor volt eredményes. Még nem volt húszéves, amikor már válogatott játékosnak, sőt olimpiai érmesnek mondhatta magát, 1960-ban tagja volt a római ötkarikás játékokon szereplő együttesnek.
Csak néhány nappal azután, hogy sikeres érettségi vizsgát tett a Madách Imre Gimnáziumban, 1959. június 28-án debütált a nagyválogatottban. A Népstadionban 3:2-re győztünk a svédek ellen. Az A-válogatottban összesen 75 hivatalos találkozón szerepelt, 31 góljával tizedik az örökranglistán. (A nála később bemutatkozottak közül csak Bene Ferenc és Nyilasi Tibor előzi meg.) 1974. május 23-án, Székesfehérváron búcsúzott, egyébként már túl a klubpályafutása lezárásán. Magyarország 3-2-re legyőzte Jugoszláviát.
A nemzetközi sikerei nagy része, természetesen a válogatotthoz kapcsolódott. Pályára lépett a chilei világbajnokságon 1962-ben, négy találatával társgólkirályi címet szerzett. 1964-ben a spanyolországi Európa-bajnoki (Nemzetek Európa Kupája) bronzérmes lett. Az 1966-os angliai világbajnokságon is főszerephez jutott. A brazilok ellen elképesztően jól futballozott Liverpoolban. Az 1972-es belgiumi Európa-bajnokság mindkét, magyar vonatkozású mérkőzésén bevetették a végül negyedik helyen záró gárdában.
Karrierje legjobb időszakában (1966–1968), három honfitársa, Farkas János, Novák Dezső és Szűcs Lajos társaságában játszhatott Brazíliában, a világválogatottban. 1968. novemberében ő rúgta a becsületgólt a házigazdák ellen (1:2). 1972-ben bekerült Európa válogatottjába, a következő esztendőben pedig ismét a világválogatottba. (Bő évtized múlva még egyszer játszott a földkerekség válogatottjában. Igaz, 1984-ben már csupán az öregfiúk között.)
Az élvonalban a Diósgyőr elleni 3:1-es győzelemmel mutatkozott be 1958. november 2-án. A Fradi középcsatáraként tekintélyes éremmennyiséget halmozott fel: 1959–1960-ban ezüst, 1961–1962-ben bronz, 1962–1963-ban arany, 1963 őszén bronz, 1964-ben arany, 1965-ben ezüst, 1966-ban ezüst, 1967-ben arany, 1968-ban arany, 1969-ben bronz, 1970-ben ezüst, 1970–1971-ben ezüst, 1972–1973-ban ezüst, 1973–1974-ben ezüst került a vitrinbe.
A Magyar Népköztársasági Kupában két döntőben játszott: 1967 áprilisában az előző évi sorozat megismételt fináléjában a Győri Vasas ETO ellen (2:3) a vesztes oldalon, ellenben 1972-ben, a Tatabányai Bányász ellen a győztesen. Utóbbi mérkőzésen ő lőtte a győztes gólt.
1960-ban, 1961-ben és 1965-ben magyar gólkirályi címet szerzett. 1960. december 11-én hat gólt vágott az FTC–DVSC (7:0) bajnokin. 1966-ban és 1967-ben is őt választotta az MLSZ az Év játékosának.
A Ferencvárossal a nemzetközi porondon elért legnagyobb sikere az 1965-ös VVK-diadal volt. Torinóban győzték le érte 1:0-ra a Juventust. 1968-ban a zöld-fehérek ezüstérmet szereztek ugyanezen a sorozaton.
Albert Flórián 1967 decemberében csodálatos napokat élt meg. Megszületett a fia, a „kis Flóri” – aki 1993 és 1996 között 6-szor szerepelt a magyar válogatottban – és megkapta a France Football Európa legjobb játékosának felajánlott aranylabdáját. Az egyetlen magyar győztes a pályafutása során összesen nyolcszor (1959, 1962–1968) kapott voksot a szavazáson. Az 1967-es győzelme előtti két évben is az első hat közé került.
Azt nem jelenthetjük ki, hogy ha nem sérül meg Koppenhágában 1969. június 15-én, akkor nem következik be a marseille-i katasztrófa, ám hogy Dániában nem csupán a térdszalagja szakadt ketté, hanem a futballista-karrierje is, azt sajnos igen. A visszavonulását követően trénernek állt. 1974-ben edzői, 1988-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1978-ban az FTC ifjúsági együttesét pallérozta. 1978 és 1982 között az al-Ahly Benghazi mestere volt. 1983-ban hazatért, és egy esztendőn keresztül újból a zöld-fehér ifiket irányította, aztán 1985-ben még egy rövid ideig dolgozott Líbiában. Különböző pozíciókat ellátva évtizedekig tevékenykedett a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának vezetésében. 1974-ben az FTC örökös bajnoka lett. 2004-ben megkapta a Nemzet Sportolója kitüntető címet. Hercegszántó, Budapest és Ferencváros egyaránt a díszpolgárává választotta. 2007 decemberétől 2014 júliusáig a nevét viselte a klub Üllői úti stadionja. Albert Flórián Budapesten hunyt el, 2011. október 31-én. Az óbudai temetőben alussza örök álmát. 2014-ben felavatott szobra az új Groupama Aréna előtt áll.
Újságírók a Császárról
„Nekünk, akik csak filmen láttuk futballozni Puskás Öcsit és társait, az első volt az egyenlők között. A mi generációnk elalélt Bene Feri, Farkas Jancsi, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos vagy Varga Zoli játékától, de Flóri, az Flóri volt, a centerek centerének karizmájától még Houdini sem tudott volna szabadulni.”
(Hegyi Iván/Népszabadság)
„Mint a népmesék legkisebb gyermeke, elindult falujából, vitte a labdát – vagy inkább az vitte őt? –, s amikor három kívánsága lehetett, ő csak egyet kért, hogy soha ne hagyják el egymást. Húzta, vitte a labda, s messzi földeket bejártak ők együtt napkelettől napnyugatig, goromba lábakat kerülgettek, gonosz tekinteteket söpörtek le magukról, itt-ott megálltak, hogy másoknak is megmutassák magukat.”
(Kiss László/Magyar Hírlap)
„Igazán meghitten szeretni és tisztelni elsősorban Albert Flóriánt, az embert lehetett. Nem a Császárt, akinek pár éve az Üllői úton végre saját palotája lett, az Albert-stadion, hanem a közülünk való, hétköznapi lényt, aki HÉV-vel és metróval járt, aki szívesebben ivott meg egy fröccsöt a legegyszerűbb, régi barátaival, mint hogy a derekáig érő, modern hatalmasságokkal és műsztárokkal celebkedett volna.”
(Ballai Attila/Magyar Idők)
„Semmire se jó, gyarló, de megkerülhetetlen emberi gondolatokkal vigasztalom magam. Olyanokkal, hogy csak az 1966-os, brazilverő kezdőcsapatból Mátrai Sanyi, Sipos Feri, Szepesi Guszti, Mathesz Imre, Bene Feri, Farkas Jancsi várják a legnagyobb főnököt, a Császárt a felhőpaplanos pályán, az akkori kispadosok közül is ott játszik már Tichy Lajos, Nagy Pista, meg a Varga Zoli is.”
(Lakat T. Károly/FourFourTwo)
„Korszakos egyéniség – egy korszak jelképe, s nemcsak a futballban. Azé a generációé, amelynek a tagjai közül sokan szinte a világ végéről indultak el, hogy tehetségüket kamatoztatva szerezzenek hírnevet maguknak. … Halálakor azok is siratták, akik mindent megtettek, hogy megríkassák.” (Malonyai Péter/Nemzeti Sport)
"Albert Flórián nemcsak a pályán volt császár, hanem azon kívül is. Ember volt, nem játszotta meg magát, ezért volt népszerű a szurkolók körében is. Ahogy őt tisztelték, úgy tisztelte ő is a drukkereket, a csapattársait, a barátait. Az Albert- és a Fradi család iránti hűség jellemezte egész életét".
A magyar labdarúgás egyetlen aranylabdásáról a válogatott csapattársak nevében Dunai Antal emlékezett meg személyes hangú beszédében. Az MLSZ koszorúját Bánki Erik, Nyilasi Tibor, Dunai Antal és Ihász Kálmán helyezték el a síron, míg a Ferencvárostól Orosz Pál vezérigazgató koszorúzta meg a síremléket.
Albert Flórián 1941. szeptember 15-én született Hercegszántón. 1952-ben kezdett futballozni a Bp. Kinizsi kölyök-, akkor úgy nevezték, úttörőcsapatában. Még nem egészen 16 évesen már az ifjúsági válogatottban szerepelt, amellyel aztán 1959 áprilisában bronzérmes lett a bulgáriai UEFA-tornán. Noha csak három mérkőzésen játszott a négyből, hatszor volt eredményes. Még nem volt húszéves, amikor már válogatott játékosnak, sőt olimpiai érmesnek mondhatta magát, 1960-ban tagja volt a római ötkarikás játékokon szereplő együttesnek.
Csak néhány nappal azután, hogy sikeres érettségi vizsgát tett a Madách Imre Gimnáziumban, 1959. június 28-án debütált a nagyválogatottban. A Népstadionban 3:2-re győztünk a svédek ellen. Az A-válogatottban összesen 75 hivatalos találkozón szerepelt, 31 góljával tizedik az örökranglistán. (A nála később bemutatkozottak közül csak Bene Ferenc és Nyilasi Tibor előzi meg.) 1974. május 23-án, Székesfehérváron búcsúzott, egyébként már túl a klubpályafutása lezárásán. Magyarország 3-2-re legyőzte Jugoszláviát.
A nemzetközi sikerei nagy része, természetesen a válogatotthoz kapcsolódott. Pályára lépett a chilei világbajnokságon 1962-ben, négy találatával társgólkirályi címet szerzett. 1964-ben a spanyolországi Európa-bajnoki (Nemzetek Európa Kupája) bronzérmes lett. Az 1966-os angliai világbajnokságon is főszerephez jutott. A brazilok ellen elképesztően jól futballozott Liverpoolban. Az 1972-es belgiumi Európa-bajnokság mindkét, magyar vonatkozású mérkőzésén bevetették a végül negyedik helyen záró gárdában.
Karrierje legjobb időszakában (1966–1968), három honfitársa, Farkas János, Novák Dezső és Szűcs Lajos társaságában játszhatott Brazíliában, a világválogatottban. 1968. novemberében ő rúgta a becsületgólt a házigazdák ellen (1:2). 1972-ben bekerült Európa válogatottjába, a következő esztendőben pedig ismét a világválogatottba. (Bő évtized múlva még egyszer játszott a földkerekség válogatottjában. Igaz, 1984-ben már csupán az öregfiúk között.)
Az élvonalban a Diósgyőr elleni 3:1-es győzelemmel mutatkozott be 1958. november 2-án. A Fradi középcsatáraként tekintélyes éremmennyiséget halmozott fel: 1959–1960-ban ezüst, 1961–1962-ben bronz, 1962–1963-ban arany, 1963 őszén bronz, 1964-ben arany, 1965-ben ezüst, 1966-ban ezüst, 1967-ben arany, 1968-ban arany, 1969-ben bronz, 1970-ben ezüst, 1970–1971-ben ezüst, 1972–1973-ban ezüst, 1973–1974-ben ezüst került a vitrinbe.
A Magyar Népköztársasági Kupában két döntőben játszott: 1967 áprilisában az előző évi sorozat megismételt fináléjában a Győri Vasas ETO ellen (2:3) a vesztes oldalon, ellenben 1972-ben, a Tatabányai Bányász ellen a győztesen. Utóbbi mérkőzésen ő lőtte a győztes gólt.
1960-ban, 1961-ben és 1965-ben magyar gólkirályi címet szerzett. 1960. december 11-én hat gólt vágott az FTC–DVSC (7:0) bajnokin. 1966-ban és 1967-ben is őt választotta az MLSZ az Év játékosának.
A Ferencvárossal a nemzetközi porondon elért legnagyobb sikere az 1965-ös VVK-diadal volt. Torinóban győzték le érte 1:0-ra a Juventust. 1968-ban a zöld-fehérek ezüstérmet szereztek ugyanezen a sorozaton.
Albert Flórián 1967 decemberében csodálatos napokat élt meg. Megszületett a fia, a „kis Flóri” – aki 1993 és 1996 között 6-szor szerepelt a magyar válogatottban – és megkapta a France Football Európa legjobb játékosának felajánlott aranylabdáját. Az egyetlen magyar győztes a pályafutása során összesen nyolcszor (1959, 1962–1968) kapott voksot a szavazáson. Az 1967-es győzelme előtti két évben is az első hat közé került.
Azt nem jelenthetjük ki, hogy ha nem sérül meg Koppenhágában 1969. június 15-én, akkor nem következik be a marseille-i katasztrófa, ám hogy Dániában nem csupán a térdszalagja szakadt ketté, hanem a futballista-karrierje is, azt sajnos igen. A visszavonulását követően trénernek állt. 1974-ben edzői, 1988-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. 1978-ban az FTC ifjúsági együttesét pallérozta. 1978 és 1982 között az al-Ahly Benghazi mestere volt. 1983-ban hazatért, és egy esztendőn keresztül újból a zöld-fehér ifiket irányította, aztán 1985-ben még egy rövid ideig dolgozott Líbiában. Különböző pozíciókat ellátva évtizedekig tevékenykedett a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának vezetésében. 1974-ben az FTC örökös bajnoka lett. 2004-ben megkapta a Nemzet Sportolója kitüntető címet. Hercegszántó, Budapest és Ferencváros egyaránt a díszpolgárává választotta. 2007 decemberétől 2014 júliusáig a nevét viselte a klub Üllői úti stadionja. Albert Flórián Budapesten hunyt el, 2011. október 31-én. Az óbudai temetőben alussza örök álmát. 2014-ben felavatott szobra az új Groupama Aréna előtt áll.
Újságírók a Császárról
„Nekünk, akik csak filmen láttuk futballozni Puskás Öcsit és társait, az első volt az egyenlők között. A mi generációnk elalélt Bene Feri, Farkas Jancsi, Göröcs Titi, Mészöly Kálmán, Tichy Lajos vagy Varga Zoli játékától, de Flóri, az Flóri volt, a centerek centerének karizmájától még Houdini sem tudott volna szabadulni.”
(Hegyi Iván/Népszabadság)
„Mint a népmesék legkisebb gyermeke, elindult falujából, vitte a labdát – vagy inkább az vitte őt? –, s amikor három kívánsága lehetett, ő csak egyet kért, hogy soha ne hagyják el egymást. Húzta, vitte a labda, s messzi földeket bejártak ők együtt napkelettől napnyugatig, goromba lábakat kerülgettek, gonosz tekinteteket söpörtek le magukról, itt-ott megálltak, hogy másoknak is megmutassák magukat.”
(Kiss László/Magyar Hírlap)
„Igazán meghitten szeretni és tisztelni elsősorban Albert Flóriánt, az embert lehetett. Nem a Császárt, akinek pár éve az Üllői úton végre saját palotája lett, az Albert-stadion, hanem a közülünk való, hétköznapi lényt, aki HÉV-vel és metróval járt, aki szívesebben ivott meg egy fröccsöt a legegyszerűbb, régi barátaival, mint hogy a derekáig érő, modern hatalmasságokkal és műsztárokkal celebkedett volna.”
(Ballai Attila/Magyar Idők)
„Semmire se jó, gyarló, de megkerülhetetlen emberi gondolatokkal vigasztalom magam. Olyanokkal, hogy csak az 1966-os, brazilverő kezdőcsapatból Mátrai Sanyi, Sipos Feri, Szepesi Guszti, Mathesz Imre, Bene Feri, Farkas Jancsi várják a legnagyobb főnököt, a Császárt a felhőpaplanos pályán, az akkori kispadosok közül is ott játszik már Tichy Lajos, Nagy Pista, meg a Varga Zoli is.”
(Lakat T. Károly/FourFourTwo)
„Korszakos egyéniség – egy korszak jelképe, s nemcsak a futballban. Azé a generációé, amelynek a tagjai közül sokan szinte a világ végéről indultak el, hogy tehetségüket kamatoztatva szerezzenek hírnevet maguknak. … Halálakor azok is siratták, akik mindent megtettek, hogy megríkassák.” (Malonyai Péter/Nemzeti Sport)