Futballisták a történelem viharában

1956. október 23-án reggel egyetlen budapesti sem tudta, hogy a forradalom napjára ébredt. Így aztán azok a futballrajongók, akik kezükbe vették a Népsport aznapi, kedd reggeli számát, arról olvashattak, hogy a klubok képviselői megállapodtak az elhalasztott bajnoki meccsek pótlásának időpontjáról és fixálták a túrákat.

A forradalom első, csonka hetének végére egyébként nem az elhalasztott mérkőzések pótlását tervezték, az november elsején kezdődött volna. Október 28-ára, vasárnap délutánra válogatott mérkőzést hirdettek a Népstadionba, a svédek ellen, az A-csapatnak, a B pedig Stockholmba készült. A svédek október 24-én, szerdán érkeztek volna, a repülőgépük vitte volna ki aztán a mi B-válogatottunkat. Nem lett belőle semmi. A válogató bizottság már hétfőn kijelölte az A-csapat kezdőtizenegyét (Grosics – Kárpáti, Börzsey, Kotász – Bozsik, Berendy — Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor), valamint a tartalékokat (Komáromi, Hegyi, Bundzsák, Machos), nem okozott a névsor meglepetést. 1956 első félévének gyengébb eredményei után, Bukovi Mártonnal a kispadon a csapat visszatalált a győzelem ösvényére, ősszel olyan emlékezetes sikereket aratott, kivétel nélkül idegenben, mint a jugoszlávok (3:1), a szovjetek (1:0), a franciák (2:1) és az osztrákok (2:0) elleni is volt. A tervezett tizenegy egyébként megegyezett az október 14-én Bécsben szerepelttel, ám aztán ilyen összeállításban soha többet nem lépett pályára magyar csapat. Különösen érdekes, hogy vélhetően a korai lapzárta miatt, a Népszava október 24-én megjelenő száma, pedig első oldalán már reflektál Gerő Ernő esti rádióbeszédére, arról tudósított, hogy kedden (tehát 23-án) kijelölték a svéd csapatot (K-O. Svensson — Bergmark, Axbom, Haakansson – Johansson, Parling — Jonsson, Löfgren, Eliasson, Thillberg, Kallgren). Ám utána már szinte nem is került sporthír a lapokba az októberi napokban.

A válogatott csupán 1957 júniusában játszott legközelebb, ami pedig a klubokat illeti, a többség valóban elment túrázni, a Bp. Honvéd a nyugat-európai és észak-afrikai portyája után 1957 első két hónapjában még Dél-Amerikát is megjárta, ám az elhalasztott meccseket soha nem pótolták. Ezért aztán bajnokot sem avattak.

1957 tavaszán félidényes NB I-et rendeztek, majd áttértek az őszi-tavaszi rendszerű bajnokságra, de ezt nem a szovjet típusú futballnaptárral való szakítás vágya szülte, már 1956 októberének elején készen voltak az ezzel (valamint az NB I B felállításával, illetve az élvonal létszámának emelésével) kapcsolatos tervek. A válogatott legközelebb csak 1957 nyarán játszott, az első hazai barátságos mérkőzését szeptember 22-én éppen a Szovjetunió ellen vívta (1:2). A magyar futball óriási veszteségeket szenvedett a forradalom napjaiban, a FIFA 1957 nyarán keltezett körlevelében 198 magyar emigráns futballistának az eltiltásáról értesülhetett a nagyvilág.

Két válogatott futballista akad, aki – saját elmondása szerint – aktívan részt vett október utolsó hetében a forradalmi eseményekben. Az egyik Czibor Zoltán, aki az Aranycsapat tagjai közül leginkább hangoztatta politikai szembenállását, kevésbé diszkréten megfogalmazva a rendszer iránti gyűlöletét. Szöllősi György a Czibor – Dribli az égig című életrajzi könyvében idézi a játékos valamikor a kilencvenes évek elején tett visszaemlékező nyilatkozatát, amelyben leírja, hogy fegyvere volt, s hogy a Széna tér környékére járt le, részt véve a forradalmi eseményekben. „Vallomásában” egyetlen egyszer sem utal arra, hogy használta volna a fegyverét. Ellenben a Bp. Honvéd Bécsbe indulása kapcsán felelveníti hogy a játékosok megválasztották őt a Forradalmi Bizottság elnökének (a csapaton belül), helyettesei pedig Budai II László és Kocsis Sándor lettek.

Grosics Gyula a Móricz Zsigmond körtér környékén, a Serleg utcában lakott. A 2014-es halála előtt adott utolsó nagyinterjújában, az InfoRádió Aréna című műsorában felelevenítette a forradalom napjainak történéseit:

„Nagyon nehéz helyzetbe hoztam a családomat is, magamat is, mert a körtérről a Serleg utcán keresztül egy 25-30 fős diákcsoport fegyverrel néhány napon keresztül megpróbált fölmenni a Gellérthegyre. Ezek a gyerekek azt hitték, hogy a mi utcánkon keresztül simán feljutnak majd. Nem tudták, amit mi igen, hogy minden este, ahogy sötétedni kezdett, a szovjet csapatok körülzárják a Gellérthegyet. A Serleg utca, ahol mi laktunk, beletorkollott abba a záróvonalba, amellyel a szovjetek tartották a Gellérthegyet körülfogva. Állítólag, ezt én nem tudom, fegyverraktárak meg sok minden más katonailag fontos dolgok voltak a Gellérthegyen, pincehelyiségekben. Felajánlottam, hogy ne cipeljék magukkal oda-vissza a fegyvereket. Itt van egy pincehelyiség a ház alatt, rakjuk oda le a fegyvereket. Ez számukra nagyon jó megoldás volt, mert nem kellett fegyveresen sétálgatni a körtér körül, ahol az egyik gócpontja volt a forradalomnak. Életveszélyes volt. Én csütörtökön délután kimentem, az már akkor a harmadik nap volt a forradalmi harcok után, mert meghirdettek valamilyen összejövetelt, vagy tüntetést. Kimentem a Móricz Zsigmond körtérre. Elkezdődött egy nagygyűlésszerű összejövetel. Tele volt a körtér emberekkel, a Szent Imre herceg szobránál vagy annak közelében alakult ki a nagygyűlés központja. Szörnyű volt, mert alig, hogy elkezdődött, nem emlékszem már, hogy ki tartott beszédet, egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, az emeletes házak tetejéről sortüzet kaptunk. Sok ember ottmaradt. De hogy mennyi, azt az Isten tudja. Én magam is akkor jöttem rá, hogy végveszélyben az ember egy kavicsdarab mögé fekszik le, hogy védve legyen a teste. Két nappal a szovjet csapatok bevonulása után megszűntek a harcok a körtéren, meg az utcákban is. Nem tudtam, mit csináljak a pincében maradt fegyverekkel. nem voltak tekintettel a megszálló csapatok arra, hogy ki, miért, milyen okból vagy hogyan keveredett bele ebbe az akkor, abban a pillanatban lehetetlennek érzett, gondolt helyzetbe. Csütörtökön, ha jól emlékszem, csütörtököt írtunk, mert, ugye, kedden tört ki a forradalom, a következő hét csütörtökén fejeződött be, már legalábbis ott a körtér körül, még az összes fegyver, géppisztolyok, pisztolyok, géppuskák, kézigránátok, szóval minden, még a pincénkben volt elraktározva. Reggel elég korán becsöngettek. Kinéztem, és látom, hogy áll ott egy kocsi, egy ilyen kis furgonszerűség és egy nem tudom, milyen rendfokozatú, de tiszti egyenruhát viselő férfi, akit én soha életemben nem láttam. Kimegyek, és kérdezem, hogy tessék, mit akar. Azt mondja, a fegyverekért jöttem. Na, kiment a vér a fejemből, mert számtalan embert felakasztottak csak egy fegyverért! De hát nálam fegyverarzenál volt! Látta, hogy kitört rajtam a harci idegesség, és mondta, hogy ne idegeskedjek, mert a főnöke utasítására jött elvinni a fegyvereket a pincéből, mielőtt még mások jönnek és botrány lesz belőle. Mindent tudtak. Még azt is, a végén már azt is megkérdezték, hogy van még valami? Elvitték az összes fegyvert a pincéből, és soha többet nem találkoztam velük.”

A magyar válogatott első hazai mérkőzése a forradalom után: Magyarország-Szovjetunió 1-2.