Elhunyt Rapp Imre

Rapp Imre 1937. szeptember 15-én született Dunaföldváron, eleinte bokszolt. Egy vélt igazságtalanság után azonban „lecsapta” a bírót is, így a ringen belüli karriernek hamar vége szakadt. A labdarúgónak szerencsére nem. 1954-ig védett Dunaföldváron, majd 1954 és 1957 között a Paks kapuját őrizte, a megyei bajnokságban. Utána ugyan egy ideig a Ferencvárosnál edzett, de aztán kénytelen volt – a klubok közötti szerződések miatt – mégis a Kaposvári Kinizsibe igazolni. Somogyban már az NB II-ben védett (edzője a második világháború előtti magyar futball egyik leggólerősebb csatára, Avar István, becenevén Ricsi volt), még hozzá egyre jobban. Ismét úgy volt, hogy a Ferencvároshoz igazolt, de megint nem lett semmi az ügyből, mert Lakat Károly dr. hívására (bevallottan az anyagi szempontokat is figyelembe véve, a lakást biztosító, akkor gazdag csapatnak számító) Tatabányai Bányászhoz igazolt. Második kapusnak, Grosics Gyula mögé.

1960. május 1. nem csak általában a dolgozóknak, hanem egy tatabányai „bányásznak” is ünnep volt: a Szegedi EAC ellen bemutatkozhatott az NB I-ben. A Rapp – Hetényi, Polgár, Farsang – Szepesi, Schédl – Szovják, Lahos, Dombai, Bíró, Demeter tizenegy 2:2-re végzett. Ebben és a következő két szezonban a hamar megkopaszodott, s aztán a társai által az ötvenes évek híres szovjet játékosa, Bubukin után becenevet kapott hálóőr összesen hat találkozón szerepelt az NB I-ben. A következő szezonban, részben azért, mert sérült is volt, egyen sem, noha Grosics (akit Rapp Imre is világklasszisnak titulált) már visszavonult. Ám érkezett a helyére a Vasastól átigazolt Gelei Józsefnek. (Grosics vezetőedző lett Lakat tanár úr helyett.)

Rapp Imre 1965-ben megunta a kispadozást, s ismét várost és csapatot váltott, a Pécsi Dózsa kapusa lett. (Az esztendő elején egyébként védett a Vasas csapatában is, igaz, nem itthon, hanem kölcsönjátékosként egy egzotikus dél-amerikai túrán.) Kifogástalan választásnak bizonyult, huszonnyolc évesen szinte újra kezdődött a pályafutása. Tizenegy esztendőn keresztül ő volt az előbb Dózsának, majd MSC-nek nevezett pécsi klub megkérdőjelezhetetlenül első számú kapusa. Az Orczifalvi István által irányított csapatban olyan kiválóan védett, hogy szinte azonnal bekerült a B-válogatottba, először egy osztrákok elleni, szombathelyi találkozóra. A 3:0-ra megnyert meccsen csereként váltotta Varga Lászlót, a Vasas kapusát. A magyar csapat összeállítása a következő volt: Varga L. (Vasas) – Novák (FTC), Marosi (Bp. Honvéd), Sóvári (Ú. Dózsa) – Tussinger (Bp. Honvéd), Laczkó (Tatabánya) – Molnár (Vasas), Györkő (Pécs), Dunai dr. (Pécs), Korsós (Győr), Zámbó (Ú. Dózsa). Csereként beállt – Rapp Imrén kívül – Fister (Vasas), Berendy (Vasas), Juhos (Tatabánya).

1966-ban Békéscsabán már végigvédte a mérkőzést a B-válogatott: a Solymosi Ernővel és Tichy Lajossal felálló együttes a Honvéd klasszisának két góljával 2:1-re megverte a jugoszlávokat. Így festett az összeállítás: Rapp (Pécs) – Bakos (Vasas), Orbán (Győr), Juhos (Tatabánya) – Solymosi (Ú. Dózsa), Máté (Győr) – Nagy A. (Bp. Honvéd), Puskás (Vasas), Tichy (Bp. Honvéd), Fister (Vasas), Korsós (Vasas). Cs.: Komora (Bp. Honvéd), Kiss Z. (Győr). Még az év őszén harmadszor is B-válogatott lett, a Rapp (Pécs) – Kiss Z. (Gyôr), Orbán (Gyôr), Juhos (Tatabánya) – Nagy I. (MTK), Berendy (Vasas) – Szabó Gy. (Tatabánya), Göröcs (Ú. Dózsa), Nagy A. (Bp. Honvéd), Fister (Vasas), Török (Pécs), csere: Tussinger (Bp. Honvéd) összeállítású csapat tagjaként Phenjanban, a Koreai NDK-ban túrázott. 2:2-re végeztek a helyi válogatott ellen.

1967-ben Teleki Gyula, 1968-ban Kovács Imre irányította a pécsi csapatot. Rapp Imre mindkét szezonban lőtt gólt (!), az elsőben kettőt, a másodikban hármat, természetesen mindegyiket tizenegyesből. 1969-ben a csapat megismételt előző évi hatodik helyét a bajnokságban, s elindulhatott az akkori harmadik számú európai kupasorozatban, az EVK-ban, az Európai Városok Kupájában. (Gyakorlatilag ez volt az UEFA-kupa közvetlen előde.) A rutinos játékosok (Dunai dr., Rapp, Konrád, Daka, Tüske) mellett nagyon tehetséges fiatalok (Kocsis, Tóth, Maurer, Máté) kaptak egyre nagyobb szerepet. Az EVK-menetelés első állomása az Universitatea Craiova elleni két találkozó volt, a kinti 1:2-t itthon 3:0 követte. A következő fordulóban, a Newcastle United elleni, angliai 0:2 után kevés esélyt adtak a Dózsának. Hiszen másfél évvel korábban a „Szarkák" megnyerték a harmadik számú kupát, mégpedig a döntőben kétszer is legyőzve az Újpesti Dózsát. Ám a pécsiek, s köztük is elsősorban Rapp Imre és Máté János, csodát tettek. A lila-fehérek 1970. november 4-ébn az alábbi összeállításban szerepeltek: Rapp – Hernádi, Maurer, Konrád I, Kincses II – Kocsis, Daka, Tóth J. – Bérczesi (Dunai dr., 115. p.), Máté, Rónai (Tüske, 90. p.).

A később a Ferencvárosban is szerepelt belső csatár két gólt szerezve kiegyenlítette az Angliában összeszedett hátrányt, a kapus pedig mindent kivédett. Még azt is, amiről az adott pillanatban ember nem gondolta volna, hogy hárítható. S csak ezután következett a legizgalmasabb rész: a tizenegyespárbaj. A mérkőzés másnapján ezt így írta le a Népsport tudósítása: „A sorsolás az angoloknak kedvezett, a pécsieknek kellett kezdeni a sorozatot. Konrád labdája a bal sarokba került. Utána Robson éles lövéssel a felső lécet találta el. Daka a jobb felső sarokba lőtt. Mitchell jól helyezett labdáját Rapp nagy bravúrral kivédte. Tüske következett, s biztosan lőtt a bal sarokba. A továbbjutás Gibb „jóvoltából” dőlt el véglegesen. A hátvéd lövését is hárította Rapp. A 11-esek aránya 3:0-ra alakult, s a fellelkesült nézősereg nem várta meg a folytatást. Berohantak a pályára, levegőbe emelték a pécsi játékosokat, leszedték róluk a mezeket, cipőket, örömük határtalan volt. A csapatok az öltözőbe vonultak, majd az UEFA jelenlevő ellenőrének észrevétele után visszatértek a pályára, ahol befejezték a büntetőrúgásokat. Ekkor még mindig legalább 15 ezer ember volt a nézőtéren! Dunai dr. és Tóth is a kapuba talált, s ugyancsak sikeresen hajtotta végre a büntetőrúgást Clark, majd McFaul is. Összesítésben tehát 5:2 a Pécs javára.”

A Newcastle kiverése után a Pécsi Dózsa a Juventus ellen sem vallott szégyent, bár az olaszok kettős győzelemmel (1:0, 2:0) jutottak tovább. A pécsiek nagy korszaka 1975 tavaszáig tartott, akkor a csapat kiesett az első osztályból. Pedig 1974-ben még úgy lett hetedik az immár PMSC nevet viselő gárda az NB I-ben, hogy a mezőny mind a 16 csapatát beleértve a legkevesebb gólt kapta! Mind a 30 mérkőzésén Rapp Imre őrizte a kaput! Ez volt az az idény, amelyben (1973. október 7-én, a Népstadionban) tízesre védett a Népsport osztályzata szerint a Ferencváros elleni, 0-0-ra végződött bajnokin. Páncsics Miklós után ő volt a második, s így az első kapus, aki tízes érdemelt ki az 1968 óta osztályozó sportnapilaptól. (Mindmáig hat kapus kapott csak tízest: Rapp, aztán Veréb György, Hegedűs Péter, Kakas László, Zsiborás Gábor és Végh Zoltán.)

Alig felfogható, hogy ez a nagyszerű erőkből álló együttes a következő idényben tulajdonképpen utolsóként kiesett az NB I-ből. Igaz, addigra már tudni lehetett, hogy a korábban a fővárosba szerződött Maurert és Mátét követve Kocsis István, Tóth József és Zombori Sándor is budapesti klubhoz igazol. A tavaszi idényre Rapp Imre kénytelen volt átadni a helyét a fiatal és vitathatatlanul tehetséges Katzirz Bélának. Utána, miután Hegedűs Péter megsérült, „beugróként” védett még hét bajnokin 1975 őszén a Kaposvári Rákócziban. A búcsút, a 298. élvonalbeli bajnokit egy kispesti, Honvéd elleni 0-1 jelentette – érdekes véletlen, hogy az ellenfél edzője Rapp Imre kedvenc mestere, Lakat Károly volt. Az akkor már a 39. évében járó kapus remek teljesítménnyel búcsúzott.

Talán pályafutása egyetlen negatívuma, hogy mindössze egyszer védett az A-válogatottban. Pedig a hetvenes évek elején csúcsformában védett, de ismét csak az egyébként Lakat Károly doktor által összeállított B-válogatottig jutott. Védett a Hungária körúton Pozsony válogatottja ellen, szerepelt Veszprémben az Union Berlin ellen, s védett Székesfehérváron az NDK utánpótlás-válogatottja ellen, utóbbi találkozón a Rapp (Pécs) – Török J. (MTK), Kovács J. (Videoton), Noskó (Ú. Dózsa), Juhász P. (Ú. Dózsa) – Dunai III (Ú. Dózsa), Albert (FTC), Kű (FTC) – Szőke (FTC), Becsei (MTK), Tóth K. (Tatabánya), csere: Karsai (Videoton), s szinte Páncsics Miklóst és az újpesti csatárokat kivéve A-válogatott erősségű gárda tagjaként. Ugyanebben az esztendőben, tehát 1972-ben nem játszó tartalék volt a belgiumi Eb-négyesdöntőben és a müncheni olimpián is. 1973-ban (miután, s ez volt élete egyik nagy fájdalma, nem kapta meg az egyes mezt Géczi István sérülése után a svédek elleni világbajnoki selejtezőn) mégis csak A-válogatott lett: november 21-én, a Népstadionban ő védett az NDK elleni találkozón, a Rapp (PMSC) – Kolár (Ú. Dózsa), Harsányi (Ú. Dózsa), Bálint (FTC), Megyesi (FTC) – Juhász I. (FTC), Kocsis L. (Bp. Honvéd), Somogyi (Rába ETO) – Fazekas (Ú. Dózsa), majd Szőke (FTC), Bene (Ú. Dózsa), Kozma (Bp. Honvéd) majd Nagy L. (Ú. Dózsa) összeállítású csapatban. Nem vallott szégyent, de a keletnémetek Lauck góljával 1-0-ra nyertek. Azt követően már csak egyszer szerepelt címeres mezben, igaz, talán akkor játszott a legerősebb ellenféllel szemben. 1974 májusában, a világbajnokságra készülő, s az NSZK-ban a harmadik helyig menetelt lengyel válogatott Chorzówban a Rapp (PMSC) – Török J. (MTK), Nagy III (Videoton), Fejes (Videoton), Tóth J. (PMSC) – Pál (Bp. Honvéd), Básti (SBTC), Burka (Videoton) – Wollek (Videoton), Kocsis L. (Bp. Honvéd), Kozma (Bp. Honvéd), cserék: Pozsgai (Rába ETO), Szabó Gy. (Tatabánya), Becsei (MTK) összeállítású magyar ligaválogatottat fogadta. Rapp Imrének nagy szerepe volt abban, hogy 20 000 néző előtt a szuper erős ellenfél, egyébként Musial góljával, csak 1-0-ra tudott nyerni.

A kiváló kapus a pályafutása befejezése után néhány alacsonyabb osztálybeli csapatnál (Szalántán, Szigetváron, Szentlőrincen és Vajszlón ült a kispadon) edzősködött, de leginkább a civil életben, így a Bázis Épitőipari Vállalat energetikusaként dolgozott. Hosszantartó, súlyos betegség után hunyt el.

---