Egervári Sándor: Olyan, mintha újraélném a szovjet csapást!

A Nemzeti Sport pénteki számában Sinkovics Gábor készített interjút Egervári Sándorral, az írást az alábbiakban közöljük.

A hollandok elleni vereség óta felerősödtek a kritikus hangok. A válogatott játéka, teljesítménye újra beszédtémát adott itthon és külföldön egyaránt. Azóta mindenki mondja a magáét, sőt akadnak, akik már tudni vélik a kapitányváltást is. Hogyan lehet ilyen hangulatban készülni a folytatásra, miként lehet megbirkózni a válogatottra nehezedő nyomással, a talán túlzó elvárásokkal s egyáltalán hogy érzi magát a bőrében egy héttel az észtek elleni, rendkívül fontos világbajnoki selejtező előtt Egervári Sándor? A szövetségi kapitány nem tért ki egyetlen kényes kérdés elől sem.

Álarcot visel?
- Miből gondolja? – kérdezett vissza Egervári Sándor. 

Olykor látom Szentendrén a piacon vagy a Belvárosban, mutatja önt a kamera valamelyik NB I-es futballmeccsen a lelátón, és rendre az a benyomásom, hogy kiegyensúlyozott, hogy nyugodt, hogy jól érzi magát a bőrében.
- Azért, mert így is van. Olyan ember vagyok, aki tudja, hol a helye a világban. Ott élek, ahol születtem, abban az utcában járok-kelek, ahol gyermekkoromban is. Nem változtam, nem változtatott meg a világ, a körülöttem igencsak megváltozott világ sem. Ráadásul abból élek, amit mindennél jobban szeretek. A futballtól rengeteg csodálatos élményt kaptam, játékosként, edzőként egyaránt. Ezt látja rajtam, ezt a kiegyensúlyozottságot.

Nem hiszem, hogy nincsenek mélypontjai, például a hollandok elleni vereség után. Kizárt, hogy nem forgolódott álmatlanul az ágyban azt látva, hogy a holland csatár kilép az álló, lecöveklő, mozdulatlan magyar védők között.
- Annak a mérkőzésnek voltak elkeserítő mozzanatai, s persze nekem is akadnak mélypontjaim, minek is tagadjam. De kapitányként az a dolgom, hogy feldolgozzam az efféle emlékeket, az ilyen keserű pillanatokat is. Feldolgozzam, kibeszéljem magamból a játékosokkal, a csapattal együtt. De azért valamit ne felejtsen el! A hollandok elleni meccsben több, sokkal több volt. Hacsak azt nézem, hogy a labdabirtoklási arány helyenként ötvenhárom-negyvenhét volt az ellenfél javára, akkor azt mondom, mi igenis pariban voltunk velük, az más kérdés, hogy döntő pillanatokban nagyokat hibáztunk.
Önkritikusnak kell lennünk, de ezzel nincs is semmi baj. Hétfőn, amikor találkozom a játékosokkal, úgy gondolom, újra átbeszélve a történteket, végleg lezárhatjuk ezt a témát. 

Azt nyilatkozta valahol, hogy hat pontot kell szereznünk a soron következő, észtek és törökök elleni meccsen.
- Helyesbítek, én azt mondtam, hat pontot remélek. Másként nem is érdemes hozzáállni ehhez az egészhez. Számunkra igazán most kezdődnek a világbajnoki selejtezők. Tudtuk, hogy a hollandok ellen ha pontot szerzünk, az jókora nyereség, az úgymond plusz bevétel. Jobbak nálunk. Ám a törökök, a románok és az észtek már igenis verhetőek.

Ha most ott állnánk a pomázi patakparton, a helyi stadionban, s néznénk a Pomáz–Csobánka örökrangadót, s közben a Dunakanyar legjobb vendéglősének, Margaretovics Milének a kisüstijét kortyolgatnánk, gyanítom, már nem ezt mondaná.
- Téved. Évtizedek óta dolgozom a magyar futballban, és mindig tudtam, hol a mi helyünk a világban. Tudtam, hogy mennyit érünk, s hogy miben bízhatunk. Persze, hogy papíron erősebbek a törökök meg a románok, de ez a csapat, az általam irányított válogatott az elmúlt két és fél évben már bebizonyította, hogy képes a bravúrokra, és hogy van benne tartás és erő. Az elmúlt időszakban legyőztünk olyan ellenfeleket, akik ellen győzelmet várt és követelt a közvélemény. Hoztuk a papírformát, elértünk egy bizonyos szintet. Olyan szintet, amelyre lehet alapozni.

Ehhez képest egy vereség is elég volt ahhoz, hogy most már kapitányváltásról is írjanak néhány újságban.
- Nézze, én szűröm az információkat. Van egy saját értékrendem, igyekszem annak a mezsgyéjén haladni. Elfogadom a mértéktartó kritikát, sőt ha kell, be is építem a munkámba. De a pletykákkal, a rosszindulattal nem tudok mit kezdeni. Nem tudok, és nem is akarok.

Volt olyan lap, amelyik azt írta, hogy Paulo Sousa váltja önt, most meg már azt hallani, hogy nem is a portugál, hanem Bölöni László…
- Furcsa érzések vannak bennem. Kezdem újraélni az egykori borzalmat, a szovjet csapást. A nyolcvanhatos világbajnokságon elszenvedett hat nullás vereséget. Gyötrelmes volt szembesülni azzal, hogy az újságírók és a közvélemény egy része akkor a sárba tiporta az elmúlt három esztendő sikereit, szempillantás alatt elfelejtette, hogy a magyar válogatott Európa legjobb csapatává nőtte ki magát, hogy emlékezetes győzelmeket arattunk. Most mintha ugyanez történne. Kikaptunk a hollandoktól, s vannak, akik már csak legyintenek az elmúlt két és fél évre, a jó eredményekre, a fejlődésre.
Természetes, hogy egy vesztes mérkőzés után felerősödnek a kritikus hangok. De mindenkinek látni kell végre, hogy ezt a válogatottat, nem a kimaradó játékosok nem újságírók, de főleg nem játékos ügynökök állítják össze. A csapatösszeállításának joga, sportágtól és korszaktól függetlenül kizárólag a szövetségi kapitány. Ennek nagyon egyszerű oka, hogy a felelősség is az övé.

Olvasni arról is,hogy néhány játékosával megromlott a viszony?
- Szalai Ádámmal tegnap telefonon beszéltem, tisztáztuk a helyzetet. Egyébként a csapaton belül remek a hangulat, a srácok nagyon is tudnak küzdeni egymásért. Látnia kellett volna a letörtséget az öltözőben a holland meccs után…

Az a különbség nyolcvanhat és a mostani helyzet között, hogy akkor és persze az azt megelőző években még voltak igazi futballistáink, közönségkedvenceink. Most meg…
- Ezzel én nem értek egyet. A futball, akárcsak az élet, teljesen megváltozott körülöttünk. A játék felgyorsult. Mi annak idején fele ennyit futottunk, mint a mostaniak. Fele ennyit, ráadásul lassabban. Nekem ne mondja azt senki, hogy a jelenkor magyar válogatott játékosai nem hajtanak, amikor Koman Vladimir és Gera Zoltán tizenkét kilométert fut egy meccsen. Még a Háromtüdejűnek becézett barátom, Pintér Sanyi is csak hét kilométereket teljesített meccsenként. Kétségtelen, hogy messze kerültünk a világ élvonalától. Én valósággal rajongtam Tichy Lajosért, miatta lettem Honvéd-szurkoló, és boldog voltam, amikor Kispestre szerződtem. Akkortájt bombaerős Fradi, Újpest, Honvéd és Vasas szerepelt a bajnokságban, s ezek a klubok nemcsak itthon, de szerte a világban is pariban voltak még a legjobbakkal is. Ez elmúlt, tudomásul kell venni.

Meglepődne, ha ne adj isten nem nyernénk Észtországban, majd a törökök ellen, s aztán udvariasan megköszönnék a munkáját?
- Egy edzőnek tudomásul kell venni, hogy bármikor elköszönhetnek tőle. Én úgy érzem, a szövetségben bíznak bennem, és ahogy mondani szokták, nincs benne a levegőben a leváltásom. Csányi Sándorral, az MLSZ elnökével egy hete beszéltem, beszámoltam neki az elmúlt hónapok munkájáról, ő ezt elfogadta.

Tudom, hogy nem a kedvenc témája, de nem lenne ésszerű döntés, elfelejtve a múltat, meghívót küldeni Huszti Szabolcsnak?
- Én az úgynevezett Huszti-levél után legalább tízszer hívtam Szabolcsot, ő nem reagált erre. Túl sok mindenkit sértett meg akkor ahhoz, hogy újra kapcsolatba kerüljek vele, neki kellene tenni, neki kellene lépni, neki kellene bocsánatot kérnie nemcsak tőlem, hanem azoktól a játékostársaitól is, akiket megbántott.

Hihetetlen nyugodt, még amikor ilyen kényes témát érintünk is.
- Kerek az életem, és jól érzem magam a bőrömben. Pedig belém mart az élet, egy éve temettem el a feleségem, de a családom és a barátaim rengeteg erőt adtak. És a futball tökéletesen kitölti a hétköznapjaimat, sőt nekem ez az ünnep is, a meccs maga, ott a kispadon.