Dr. Fenyvesi Mátét köszöntötte az MLSZ

Fenyvesi Máté szeptember 19-én töltötte be 80. életévét, az MLSZ székházában péntek délelőtt ünnepi köszöntést tartottak e jeles alkalomból. A születésnapi találkozón Vági Márton, az MLSZ főtitkára köszöntötte az ünnepeltet, illetve a megjelenteket, és elmondta: Fenyvesi Máté a magyar labdarúgás egyik legszebb és legeredményesebb korszakában futballozott, abban az időben, amikor erős klubhűség jellemezte a hazai focit, ugyanakkor a legnagyobb riválisok nagy tiszteletben tartották egymást, ezt példázza, hogy örök barátságok köttettek a különböző csapatok játékosai között. Erre a szellemiségre manapság is nagy szükség van, Fenyvesi Máté az egyike azon futballistáknak, akik hitelesen tudnak mesélni a maiaknak erről a korszakról. Berzi Sándor alelnök személyes élményeken keresztül idézte fel Fenyvesi Máté pályafutásának néhány emlékezetes momentumát, külön kiemelve az 1965-ös VVK-döntőben, a Juventus ellen szerzett győztes fejes gólját. Az egykori kiváló szélső ezután átvette a szövetség ajándékát, egy értékes kristályvázát.
A köszöntésen részt vett - többek között - az egykori ferencvárosi csapattársak közül Géczi István, Novák Dezső, Szűcs Lajos, a későbbi generációt képviselő Nyilasi Tibor, a régi nagy ellenfél és jó barát, az Újpest legendás csatára, Göröcs János, a legendás sportriporter, az MLSZ tiszteletbeli elnöke, Szepesi György, valamint Orosz Pál, a Ferencváros vezérigazgatója, akit a megjelentek aggódva kérdeztek a szívinfarktussal kórházban kezelt Akeem Adams állapotáról. Az MLSZ főtitkára a pénteki nap folyamán hivatalos levelet intézett a Ferencváros vezetéséhez, együttérzéséről biztosította a klubot, és felajánlotta a szövetség segítségét Adams gyógykezeléséhez.

Fenyvesi Máté Jánoshalmán született, a helyi csapatban kezdett játszani, 1951-ben a megyeszékhelyre igazolt. Már ott Kinizsi-játékos lett, hiszen Kecskeméti Kinizsinek hívták új alakulatát. Még jóval a huszadik születésnapja előtt élete klubjába, az akkor még Budapesti Kinizsinek nevezett ferencvárosi együttesbe igazolt. 1953. február 22-én, a Vasas Ganz Vagon elleni Magyar Népköztársasági Kupa-mérkőzésen mutatkozott be az első csapatban. Alkalmasint kevesen emlékeznek arra, vagy kevesen tudják, ez egy igazi mérföldföldkő volt a „Fradi” későbbi történetét tekintve: Fenyvesin Mátén kívül Mátrai Sándor, Kertész Tamás és Orosz Pál is ezen a meccsen debütált. A nagyszerű kvalitású és rendkívül szorgalmas balszélső szinte villámkarriert futott be: másfél évvel később, 1954. szeptember 19-én már az Aranycsapatban játszhatott, az elveszített berni világbajnoki döntő utáni első találkozón.

Alapember lett a Kinizsiben, majd a névváltozás után a Ferencvárosi Torna Clubban is. A zöld-fehérekkel 1958-ban megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, majd közel a harminchoz, 1963 tavaszán végre bajnoki címet is ünnepelhetett. Az 1963. évi 4-es törvényerejű rendelet március 22-én közel négyezer, még mindig börtönbüntetését töltő „ötvenhatosnak” adta vissza a szabadságát. Néhány héttel később a Ferencváros, a csapat szétszedése és átnevezése óta először, megnyerte a bajnoki címet. Az enyhülő politikai légkörben a szurkolók megtalálták a magyarázatot a „Miért pont most?” kérdésre: „Megengedte Kádár János, bajnok lett a Ferencváros” skandálták. Nem örült neki a hatalom, s ezt a rendőrök gumibotjain keresztül igyekezett is tudatosítani. Ettől még a drukkerek azt hitték, új idők jönnek. Büszkén emlegették, hogy az övék az egyetlen budapesti nagy klub (s akkoriban presztízsben még nagyobb volt a különbség a fővárosi és a vidéki egyletek között, mint tudásban), ellentétben a Bp. Honvéddal, az Újpesti Dózsával, az MTK-val és a Vasassal, amelyik nem hódolt be a hatalomnak, nem érezte annak támogatását. A bajnoki címsorsa Salgótarjánban dőlt el, a Fradi 2-1-re nyert a vereséggel az élvonaltól elbúcsúzó bányászcsapat ellen. Fenyvesi II József szerezte az egyenlítő, majd Fenyvesi Máté doktor a győztes találatot. Két testvér!

1963 őszén, a félidényes bajnokságban „csak” meg kellett volna nyerni az utolsó, a dorogi mérkőzést az ismétléshez. A zöld-fehérek már az előző fordulóban révbe érhettek volna, de kikaptak Szegeden, viszont még maradt javítási lehetőségük. Csupán el kellett volna hozniuk egy pontot Dorogról, ám a 86. percben Szuromi Antal „talált” egy gólt, s ezzel a ferencvárosiak nyakából átemelte az aranyérmeket a győriekébe. 1964-ben aztán a franzstadtiak visszavették a bajnoki címet, három ponttal maguk mögé utasítva a Honvédot, s héttel a harmadik helyezett Tatabányát. Még Fenyvesi II játszott többnyire jobbszélsőt, de mellette már összeállt a Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi csatársor. A következő két év a Vasas tündöklését hozta az NB I-ben (a piros-kékek mindössze négy bajnokit veszítettek csak el 1965-ben és 1966-ban), mind a kétszer a Ferencváros lépett a képzeletbeli dobogó második fokára. Az lett volna a bombameglepetés, ha hátrább végez: a zöld-fehér sor 1962 ősze és 1968 vége között egyszer sem zárt a másodiknál rosszabb helyen, s közben négy bajnoki címet nyert. De nemcsak a hazai porondon tündökölt, hanem a nemzetközi kupákban is.

Utólag már tudjuk: az 1962–1963-as VVK-elődöntőbe jutás remek bemelegítést jelentett, noha a Dinamo Zagreb elleni kettős vereség után okkal maradt mindenkiben hiányérzet. A következő szezonban a Galatasaray ellen csúnya vereségbe lépett a csapat, ám aztán következett az 1964–1965-ös nagy menetelés. A Ferencváros a Spartak Brno (2:0, 0:1), a Wiener SC (0:1, 2:1, 2:0), az AS Roma (2:1, 1:0), az Athletic Bilbao (1:0, 1:2, 3:0) és a Manchester United (2:3, 1:0, 2:1) legyőzésével - mint az eredmények is mutatják, óriási csatákat vívva – került a VVK-döntőbe. De bekerült! Eredetileg két mérkőzésen dőlt volna el a Juventus ellen a kupa sorsa, ám a magyar fél (!) lemondott a hazai találkozóról, vállalva, hogy egyetlen meccs döntsön, az is Torinóban. Az ok egyébként anyagi természetű volt, a sporthivatal illetékesei úgy döntöttek, hogy miután a Fradi háromszor is három mérkőzésre kényszerült, s ez többletköltségeket jelentett, a zöld-fehéreknek (Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr.) le kell mondani pályaválasztói jogukról. Ráadásul várt a csapatra egy két és fél hetes amerikai túra is.

Utólag azt mondhatjuk: jó döntés volt belemenni abba, hogy csak egy mérkőzésen dőljön el a kupa sorsa. Hiszen a 90 perc során egyetlen gól született, azt pedig Fenyvesi Máté fejelte! Mindmáig ez az egyetlen magyar győzelem az európai labdarúgókupák 1955 óta íródó történetében.

A közben állatorvosi diplomát szerzett Fenyvesi Máté négy bajnoki címet nyert. 1969-ig játszott klubjában, utolsó bajnoki mérkőzése az 1968-as, megnyert bajnoki idény utolsó, a Győr elleni találkozója volt. Tényleges utolsó meccsét Bécsben, 1969. augusztus 14-én, a Vienna ellen játszotta. A válogatott tagjaként részt vett három világbajnokságon (1958, 1962, 1966, utóbbin nem lépett pályára), tagja volt az 1964-es kontinensbajnokságon bronzérmet szerzett csapatnak is. Az angliai torna előtti utolsó felkészülési mérkőzésen, június 5-én, Svájc ellen játszott hetvenhatodik alkalommal, mint kiderült, utoljára. A visszavonulása után elsősorban szakmájában, állatorvosként dolgozó, 1998 és 2006 közöt két ciklusban parlamenti képviselőként is tevékenykedő hajdani klasszis futballista stílusáról, pályájáról így írt Lakat T. Károly az MLSZ gondozásában kiadott, Válogatott gyűjtemény című könyvben: „Dr. Fenyvesi Máté, aki 76-szor húzta magára a címeres mezt (kihagyhatatlanná Czibor 1956-os távozása után vált a válogatottban) ha kicselezte a védőjét, elfutott az alapvonalig, s onnan beadott, akkor jelesre teljesítette a feladatát. A 90 percen át csak a bal oldali mészcsíkot taposó 11-es dr. Fenyvesi Máté visszavonulásával eltűnt a magyar válogatottból. Akik utána ezt a posztot betöltötték, már sokkal inkább a bal oldali középpályások, vagy a bal oldali támadók szerepkörében villogtak.”

A József Attila-díjas irodalmár, N. Pál József pedig így láttatta az egykori remek balszélsőt: „Fenyvesi nem volt született tehetség. Képességei se Albertéhoz, se Vargáéhoz nem voltak hasonlíthatók, de – maradva a hatvanas éveknél – Benééhez, Farkaséhoz, Mészölyéhez sem igazán. Hiszem, mégis tudott ő „valamit”, olyan „valamit”, ami a mai játékból hiányzik. Mi lehetett ez? A róla készült könyvet lapozgatom, s egy jó húszperces felvételt nézegetek többedszer. Szombathy Pállal beszélget éppen, hetvennyolc évesen, a gyerekkoráról, a futball titkáról, az állatorvoslásról, mindenről. A nyugalma, a derűje fog meg először, mondanám, de mégis más jut eszembe. Jó nagyot mondok, de vállalom. Tán az „autentikus lét” lehetőségét firtató Heideggernek kellett volna látnia-hallania őt, mert az ember „önmagával való azonosságának” oly tökélyét tapasztalom, ami simogatóan megnyugtató nekem. Nem jólneveltség, vagy szerénység ez, hanem valami olyan „ős-természetesség” inkább, ami hangos gesztusok nélkül való „üzenet” egyben, hogy így is lehet.

Az ifjúságát, a becenevét, az öccsét – jó hetven meccset játszott a Fradiban – hozza szóba, hogy ő nála sokkal jobb labdaérzékkel bírt, csak hát „a Jóskánál” a kitartás, a szorgalom hibádzott valahogy. Aztán a szélsőjáték, a beadások fortélyait emlegeti: hogyan kell futtából „elérúgni” a labdának, hogy az az érkező csatár fejére zuhanjon szinte, de úgy, hogy fölé fejelni se nagyon lehessen. Egyáltalán: a gyakorlásról szól újra meg újra, ha a tanulás, a játékosként elvégzett egyetem felé fordul a beszéd, akkor is. Még akkor is, amikor élete legtöbbet emlegetett „tette”, a torinói VVK-döntőn fejelt győztes gól históriája jön elő: nem volt az olyan nagy dolog, kifigyeltem, hogy az olaszok Albertet rendre kilökik a labda alól, s ennek a „készülésnek” – szóval: tanulásnak – köszönhetően jókor voltam jó helyen. Még egyszer mondom: nem „szerénység” az, amit látni-hallani vélek, de nem is a „hát, nekem ennyi jutott” bölcs belenyugvása, hanem a teremtett Élet törvényeinek s a vele járó feladattudatnak oly jelenvalósága, ami nemcsak élet-, de „futballtörténelmi” modellt is példázhat nekünk.”

---