91 éve született Puskás Ferenc

2018. április. 01., 10:43   |    

91 éve született Puskás Ferenc

Kilencvenegy évvel ezelőtt, 1927. április elsején született minden idők legkiválóbb magyar futballistája, a világviszonylatban is a legnagyobbak közé sorolandó Puskás Ferenc.

Az évforduló kapcsán, a hagyományoknak megfelelően, a Magyar Labdarúgó Szövetség munkatársai nevében Berzi Sándor alelnök és dr. Vági Márton főtitkár helyezett el koszorút az MLSZ székházának falán található emléktáblán. Berzi Sándor rövid beszédben emlékezett meg a XX. század legismertebb magyarjáról, megosztotta néhány személyes emlékét Puskás Ferenccel kapcsolatban, kiemelve a világ valaha volt egyik legjobb labdarúgójának emberi kvalitásait, nyitott, közvetlen személyiségét, melynek varázsa, kisugárzása mindenkit megérintett. 

*

Alfredo Di Stéfano, az ötvenes évek alighanem első számú futballcsillaga a legkedvesebb játszótársának vallotta Puskás Ferencet. Andy Roxburgh, a FIFA egykori technikai igazgatója élete meghatározó pillanatának nevezte, amikor először játszani látta. Pelé, amikor Budapesten járt, csak annyit mondott róla: „Nem született még a világra olyan csatár, akinek az övénél csodálatosabb bal lába lett volna.” Denis Law, a Manchester United hajdani szupersztárja pedig mindenkit félretolva vágtázott felé, amikor megpillantotta. Az egyetlen magyar, akit a FIFA – „alapító tagként” – beválasztott az 1998-ban létrehozott Bajnokok Csarnokába. S nem utolsósorban: a földkerekség jegyzett bajnokságaiban az egész XX. században nem akadt nála több gólt szerző futballista.

Puskás Ferenc – Öcsi, Sváb, a Száguldó Őrnagy, Pancho, majd Cañoncito Pum – a földkerekség valaha volt egyik legjobb játékosa. Beltagja a legszűkebb elitnek, amelybe csak Pelé, Di Stéfano, Maradona, Ronaldo és Messi tartozik. Minden idők legzseniálisabb magyar játékosa.

Tízévesen még elemista volt a kispesti Petőfi utcai iskolában – nem sokkal korábban íratták át oda a Szegfű utcaiból –, de már igazolt játékosnak mondhatta magát. Igaz, a dokumentum még Kovács Miklós nevére szólt. Ám négy esztendő múlva, amikor elvégezte az elemi iskolát, már legeredményesebb tagja volt a kispesti klub ificsapatának. Az apja, az egykori félprofi játékos – majd edző –, Purczeld Ferenc már akkor tudta, csodákra képes a srác. Egyáltalán nem féltette a fiát, amikor az 1943. december 5-én bemutatkozott az NB I-ben. Mindössze tizenhat és fél évesen. Egy héttel később a mindenki által csak Öcsinek szólított legény belőtte első „felnőtt” gólját is. Onnantól kezdve villámgyorsan alakult a karrierje. Első NB I-es szezonjában 18 mérkőzésen 7 gólig jutott, aztán a következő két esztendőben két meccsenként lőtt egy gólt. Egy még nem is egészen húszéves fiútól nem rossz… Mire a háború után újra futballozni lehetett, a kispestiek Öcsijét már a legjobb magyar játékosok között jegyezték. 1945. augusztus 20-án bemutatkozhatott a válogatottban. Gallowich Tibor gárdája 5:2-re verte az osztrákokat, az első gólt Puskás szerezte.

A következő években a Kispest az ország legjobb csapatai közé emelkedett, bár a bajnoki címet nem tudta megszerezni. De a két gyermekkori barát, Bozsik József és Puskás Ferenc köré nagyszerű csapat épült. Közben a hadsereg irányítói szemet vetettek a Kispestre, amely 1949 decemberében tulajdonképpen beleolvadt az új „kiemelt fontosságú” óriásklubba, a Budapesti Honvédbe. A piros-feketéből piros-fehér lett – Puskásék az elkövetkező bő fél évtizedben e nevet ismertették meg a nagyvilággal. A Bp. Honvéd 1956-ig ötször nyerte meg az országos bajnoki címet, Puskás pedig az 1948-as, első gólkirályi címét megtoldja még hárommal. Az ország talán leghíresebb és sokak szerint egyik legbefolyásosabb embere lett – aki azonban soha, egyetlen egyszer sem élt vissza a hatalmával. Ellenben mindig, még a veszélyt is vállalva – vagy a veszélyt sohasem érezve – segített mindenkinek, akin csak tudott.

Sebes Gusztáv, a szövetségi kapitány szinte fiaként szerette, aligha akadhatott a válogatott életében olyan kérdés, amelyet ne beszélt volna meg az általa is csak Öcsinek nevezett sztárral. S Puskás zseniálisan futballozott, játéka szinte garancia volt a diadalra. 1950. június 4. és a berni világbajnoki döntő közötti időben 131 hivatalos mérkőzésen játszott, s mindössze hatszor jött le vesztesen a pályáról. Miközben több mint 150 gólt rúgott. Rúgott, mert fejelni azt nem nagyon szeretett. Gólt lőtt a kor összes hazai sztárkapusának, Gellérnek, Ilkunak, Grosicsnak, Fazekasnak, Henninek, Oláhnak, Dankának, Horváthnak, s Európa legjobbjainak, Sentimentinek, Zemannak, Svenssonnak, Bearának, Merricknek, Tureknek, Jasinnak, Turgaynak. Játszott az Aranycsapat leghíresebb mérkőzésein – a svájci világbajnokság a brazilok és az uruguayiak elleni találkozóját leszámítva. Akkor sérülését kúrálta, miután a nyugatnémetek elleni első találkozón Liebrich csúnyán lerúgta.

Éppen ez a sérülés, illetve Puskás a finálé előtti gyors felgyógyulása lett sokáig a magyar futball egyik nagy polémiája. Akadtak, akik Sebes Gusztávot hibáztatták, mondván, miért állította be a döntőre még nem teljesen egészséges kedvencét. De vajon mit kellett volna még Puskásnak csinálnia döntőben azon kívül, hogy lőtt két szabályos (egy megadott, s egy meg nem adott) gólt?

Világsztár volt az ötvenes, sőt már a negyvenes években is – de úgy festett, 29 éves korára, 1956 végére lassan leáldozik a csillaga. Addigra már itthon szinte mindent megnyert a Honvéddal, amit csak lehetett, s az Aranycsapat kapitányaként olimpiai bajnoknak, világbajnoki ezüstérmesnek, az akkori nem hivatalos Európa-bajnokságnak tekinthető Gerö-kupa győztesének mondhatta magát. Részese volt – az előbbieken kívül – olyan fényes és visszhangos győzelmeknek, mint a londoni 6:3 (az Évszázad mérkőzése!) és a budapesti 7:1 az angolok ellen, vagy az olaszok elleni, Rómában 3:0-ra megnyert stadionavató. A Budapesti Honvéd 1956 novemberében indult közel négy hónapos nyugat-európai és dél-amerikai túráján az ő személye jelentette az első számú vonzerőt. Pedig amikor a külföldi menedzserek, játékosügynökök megrohanták a túracsapat tagjait – bizony nem Puskás kapta már a legfényesebb ajánlatokat. Tichyt a Barcelona, Bozsikot az Atlético Madrid, Lantost a Milan és az Atlético Madrid is le akarta igazolni, de szinte minden játékosnak akadt kérője. Ám a kapitánynak nem a tudásához méltó. Sőt, a visszaemlékezések szerint alig kapott ajánlatot.

Úgy festett, véget ért a pályafutása. Haza nem akart (nem mert?) jönni, tudta eltiltás várna rá. Bécsben már tudta, nem fog hazatérni. De odakint nem akarta senki sem szerződtetni. A Magyar Labdarúgó-szövetség a FIFA-n keresztül külföldre is kiterjesztette az eltiltást, hogy a kint maradt játékosok ne lehessenek profik. Ennek ellenére Puskás Bécsben a Wiener Sportclubnál edzett, sőt, előszerződést is aláírt, miközben a magyarokból alakult csapattal játszott 1957 tavaszán néhány gálamérkőzést. Akkoriban a Puskás család már többnyire Olaszországban töltötte a napjait. A milánói Internazionale tett neki először ajánlatot, ott edzett egy darabig. Tizennyolc kilónyi súlyfelesleggel. Ám mégsem emiatt nem szerződtette őt le a kék-fekete klub, hanem mert adminisztrációs nehézségek támadtak: az átigazolási határidő lejártakor Puskás még az eltiltás hatálya alatt állt.

A kétségbeesett balösszekötő még Barcs Sándort, az MLSZ akkori elnökét is megkereste segítségkérő levelével, ám a Puskás-ügyben a címzett is tehetetlen volt. A hajdani csapatkapitány megleckéztetése a legfelsőbb politikai körök határozott kívánsága volt. Pedig érkezett megkeresés máshonnan is! 1958 tavaszán az év februárjában – a müncheni repülőgép-katasztrófában – szinte a teljes első csapatát elvesztő Manchester United arra kérte a FIFA-t, engedélyezze, hogy a három eltiltott magyar világklasszist, Puskást, Kocsist és Czibort kölcsönvehesse. Az ügy az MLSZ – illetve mint a fentiekből is kiderült – a magyar politikai vezetés makacsságán bukott el.

Östreicher Emil addigra már a Real Madrid alkalmazásában állt. Először a Wiener Sportclubnál kapott állást Bécsben. Az osztrákok gáláns ajánlatot tettek neki, azt mondták, ha fényesebb kérője akad, bármikor elmehet. Néhány hónappal később valóban jelentkezett a „mesebeli herceg” – a Real Madrid képében. Bécsi lakásán egyik este csörgött a telefon. Kubala jelentkezett, aki annyit mondott, hogy Saporta, a Madrid elnökhelyettese napokon belül Bécsbe érkezik, mert beszélni akar Östreicherrel. A hívott először azt hitte, valamelyik Honvéd-játékos eladásáról. Ő lepődött meg a legjobban, amikor Saporta állást kínált neki.

Madridban Santiago Bernabéu, a legendás klubelnök azzal bízta meg, hogy nézzen körül a futballpiacon, kikkel lehetne még jobban megerősíteni a már amúgy is BEK-győztes csapatot. Östreicher már akkor Puskásra gondolt, de az elnök nem tűnt igazán lelkesnek a név hallatán. Korábban Puskás nem tett rá különösebb benyomást, ráadásul úgy gondolta, túl sokat vitatkozik a bírókkal. Ám legalább abba beleegyezett, hogy Östreicher és Puskás ez ügyben is felvegyék a kapcsolatot.

„Emil Olaszországban járt, hogy megfigyelje a Milant, mert az éppen a Real Madrid elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája döntőjére készült. Elmondta, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa legjobb csapatában futballoznék. Azt válaszoltam, hogy túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba. Időre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak. Azt felelte, hogy ezzel ne is törődjek, csak üljek föl vele a repülőre. Így aztán másnap már Madridban voltam, úgy festettem, mint egy felfújt óriáslufi. Santiago Bernabéu azonnal fogadott, aztán elég furcsa párbeszédet folytattunk. Tolmácsot ugyanis hozatott. Az elnök hadart valamit spanyolul, mire én magyarul karattyoltam. Aztán ő németül próbálkozott, én az általam ismert néhány spanyol szóval válaszoltam. Végül széttártam a karomat és elmutogattam, hogy legalább tizennyolc kiló túlsúlyom van. Bernabéu azt válaszolta, hogy ez nem az ő gondja, hanem az enyém. Ennyiben maradtunk. Ha kövéren is, de a Real Madrid játékosa lettem.”

A Real két sztárja, Di Stefano és Puskás

1958-ban a négyéves szerződésért körülbelül százezer dollárt kapott, persze, pesetában. Ehhez jött a fizetése és a prémiumok. Nem számított volna ez nagy összegnek a fitt Puskásért, de akkori állapotát tekintve, nem volt rossz summa.

Puskás az elkövetkező hat hétben megmutatta, hogy nem csak hogy a világ legjobb, hanem a legnagyobb akaraterővel rendelkező játékosai közé is tartozik. Pokoli erőfeszítéssel másfél hónap alatt lefogyott. Nem ivott egy korty alkoholt sem, nem evett több olasz tésztát – csak két magyar barátjával, az Atlético Madridhoz leigazolt Csabai Józseffel és Csóka Józseffel műanyagba pakolva, melegítőkbe bújva sanyargatta magát. Amikor Puskás bemutatkozott a „királyi klubban”, már spanyol állampolgárnak mondhatta magát. 1958. augusztus 11-én kapta meg új okmányait.

A Real Madridban akkoriban – ki ne tudná –, Alfredo Di Stéfano, a korszak első számú játékosa volt a „főnök” a pályán. Eleinte ő is, és nagyon sok madridi szurkoló is szkeptikusan figyelte Puskás erőnlétét, súlyát. Di Stéfano azt is tudta, hogy számára a csúcsformában lévő Puskás vetélytársat is jelenthet. Ám a „jövevény” egyelőre messze volt igazi önmagától. Az 1958–1959-es idény első mérkőzésein még kifejezetten nehézkesnek és lassúnak tartották Puskást, akinek balszerencséjére maga az ottani futball is gyorsabb és erőszakosabb volt, mint amilyenhez ő a magyar NB I-ben hozzászokott. Ám aztán – hála az önsanyargató edzéseknek, kétségtelenül briliáns futballtudásának, s egy korábban csak ritkán használt tulajdonságának, okos alkalmazkodó képességének – hirtelen meglódult a szekere. A szezon végén mindössze egy találattal maradt le Di Stéfano mögött a góllövőlistán, s tagja volt az újra BEK-győztes csapatnak. De miért is maradt le a góllövőlistán?

Az ötvennyolc–ötvenkilences szezon utolsó meccse előtt Puskás és Di Stéfano holtversenyben vezette a góllövőlistát. A Madrid a Granada ellen zárta a szezont. Az egyik támadásnál Öcsi jó helyzetbe került, de bepasszolta a labdát Di Stéfanónak, szinte felajánlva neki a gólkirályi címet. Ezzel egy életre kivívta az argentin-spanyol hérosz barátságát.

Alfredo Di Stéfanóval, Puskással, sőt Paco Gentóval, Kopával, Riallal, Santamariával, s a többi világklasszissal az ötvenes évek második felében a Real Madrid szilárdan ült az európai futball trónján. Minden, magára valamit is adó egyesület Bernabéu klubját akarta utánozni, lemásolni. Élete egyik legjobb meccse az Eintracht Frankfurt elleni, 7:3-ra megnyert BEK-döntő volt. Négy gólt szerzett! 1960. május 18-án Glasgow adott otthont a futballtörténelem egyik leghíresebb klubmérkőzésének. A madridiak sorrendben az ötödik BEK-győzelmükre készültek, ám Puskás számára mégis különlegesnek ígérkezett a finálé. Akkor már másfél évtizedes nemzetközi karrierje során először játszott a Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjében. A krónikák nemcsak „minden idők legjobb”, hanem minden idők legnézettebb kupafináléjaként emlegetik az összecsapást, amely a futball hőskölteményévé vált. A meccset – természetesen – többnyire skótok élvezhették a helyszínen, ám a BBC jóvoltából Európa nyugati felében közel százmillión látták. A kalács morzsáit csipegetve még azok a szerencsés magyarok is, akik valamely nyugat-magyarországi lakásban befogták az osztrák tévé adását...

A glasgow-i BEK-döntő után nem sokkal újabb címet gyűjtött be a Madrid: az első ízben kiírt Világkupa győztese lett a Peñarol legyőzésével. Puskás fergeteges volt, először két gólt szerzett, majd még kettőt előkészített.

1960 májusában a Real Madrid 7:3-ra verte az Eintracht Frankfurtot a BEK-döntőben, majd szeptember negyedikén a gárda a Világkupa-döntő második mérkőzésén 5:1-re gázolta le Dél-Amerika legjobb klubtizenegyét, az uruguayi Peñarolt. Puskás Ferenc – a magyar Aranycsapat egykori kapitánya – hat gólt szerzett a tizenkettőből. A magyar sportnapilap a két találkozóról összesen nyolc sorban tudósítva számolt be honfitársunk diadalmenetéről. Pedig a futballvilág az akkor már harmincnegyedik évében járó Puskás lábai előtt hevert. Vagy éppen azért?

A Madrid csillaga eztán lejjebb áldozott. A csapat ugyan a hazai porondon sorozatban nyerte a bajnokságokat, de 1962-ben és 1964-ben is elvérzett a BEK-döntőben. Puskásnak különösen az 1962-es, a Benfica elleni csatavesztés fájt, hiszen egymaga három gólt rúgott a döntőben. Még négy évvel később is a Real Madridban futballozott, pedig akkor már közeledett negyvenedik életévéhez. Ám öreg csatár nem vén csatár – jelentős érdemeket szerzett abban, hogy 1966 májusában újra BEK-döntőt játszhatott a csapat. Ám immár Puskás nélkül. A belgrádi Partizan elleni döntőig vezető úton az első fordulóban négy gólt rúgott a Feyenoordnak. A második fordulóban érkezett el a búcsú kilencven perce: a Kilmarnock ellen, 1965. november 17-én játszott Puskás utoljára nemzetközi kupamérkőzést. Azt állítja, hogy nem emlékszik semmire a 2:2-re végződött találkozóból – igaz, nem is sejtette, az lesz az utolsó európai fellépése. Volt azonban még egy nagyszerű, érzelmekkel teli estéje a Bernabéu-stadionban, a búcsúmérkőzése. Közel nyolcvanezer Real-szurkoló ünnepelte a klubtörténet valaha volt egyik legkiválóbb játékosát.

Puskás a visszavonulása után sem szakított a futballal. Ez volt az élete. Spanyolországban kezdett dolgozni, majd hamarosan Észak-Amerikába került. Az akkor alakuló profi bajnokságban, a Vancouver együttesénél ügyködött. Hamarosan visszatért azonban Spanyolországba, majd onnan Görögországba szerződött.

Ott élte meg edzői pályafutásának legnagyobb sikerét, óriási meglepetésre, teljesen váratlanul a BEK-döntőjébe vezette az athéni Panathinaikoszt. Görögországból távozva szinte bebarangolta az egész golyóbist, dolgozott Dél-Amerikában, Ázsiában, Európában, Afrikában, s újra Európában, majd Ausztráliában is. Edzősködött a Murciában (1974–1975), Rial segítőjeként a szaúd-arábiai válogatotnál (1976–1977), a chilei Colo-Colóban (1976–1977), később az AEK Athén (1978–79), az Al-Maszri (1979–84), a Sol de América (1985), a Cerro Porteño (1986) és a Panhellenic Melbourne (1988–91) csapatánál. Minden kontinensen megfordult, mindenütt sikerei voltak. Sokan, a föld eldugott zugaiban, azt sem tudják, merre van Magyarország, hogy egyáltalán létezik ilyen ország. De Puskásról, azaz többnyire „Puszkaszról” – még ők is hallottak...

1981-ben – 25 év után először – látogatott újra Budapestre, aztán 1992-ben végleg hazaköltözött. 1993-ban még a szövetségi kapitányi posztot is elvállalta, hogy segítsen a magyar futballon. Bármerre járt, ünnepelték, imádták. Amikor a Real Madridnál hírét vették betegségének, Alfredo Di Stefano és Amancio Amaro, a hajdani játékostársak azonnal eljöttek hozzá Budára. Aggódtak érte, féltették, bármit megtettek volna azért, hogy újra a régi Panchóval mókázhassanak. Örökös barátjukkal – a világfutball kivételes alakjával.

Aki, közel hatéves, súlyos betegség után, 2006. november 17-én, a Kútvölgyi Kórházban, örökre lehunyta a szemét. A magyar futball valaha volt legnagyobb alakja távozott közülünk. De azóta sem felejtették, a világ egyetlen szegletében sem. Nemcsak Magyarországon, külföldön is őrzik emlékét, ezt mutatja például az FIFA 2009-es döntése a Puskás-díj megalapításáról. Azóta minden évben kiosztják a Puskás Ferenc-díjat az esztendő legszebb gólját szerző játékosnak.


Címkék:

Főszponzoraink

  • Adidas
  • OTP Bank
  • MOL

Szponzoraink

  • Merkantil Bank
  • Groupama Biztosító
  • Förch
  • Jet Sol