80 éves Káposzta Benő

Káposzta Benő 1942. június 7-én született Budapesten. A Budapesti Gyárépítőkben kezdett el futballozni, 1959 nyarán igazolta át az Újpesti Dózsa. Már a Gyárépítőkből tagja lett 1958-ban az ifjúsági válogatottnak. Két évvel később a 18 évesekkel megnyerte az ausztriai UEFA-tornát.

Az 1959–1960-as bajnok Újpesti Dózsa egyetlen összecsapásán középcsatárként (!) kapott lehetőséget. (Azon a mérkőzésen, 1960. március 20-án, a BVSC ellen debütált az első osztályban.) Az 1961–1962-es KEK-diadalok idején már állandó helye volt a csapatban. Jobbfedezetként, majd jobbhátvédként egyetlen 90 percet hagyott ki a nyolcból. Különleges körülmények között került be az A-válogatott keretébe. 1965 novemberében az Újpesti Dózsa egy liverpooli, az Everton elleni VVK-mérkőzésről indult haza, amikor Londonban, a repülőtéren találkozott az éppen Dél-Amerikába induló válogatottal. Baróti Lajos, akinek védőre volt szüksége, miután a sérült Ihász Kálmán családi ok miatt lemondta a túrát, rábeszélte az újpesti jobbhátvédet, tartson velük. Még azt is megígérte, hogy vesznek majd új ruhákat neki, mivel Káposzta Benő nem három hétre, hanem csak három napra csomagolt be otthon.

Mindkettőjük szempontjából jó döntés volt a londoni. A következő hetekben, a túrán az újonc még csak nem hivatalos mérkőzéseken játszott, de aztán 1966 tavaszán, a lengyelek ellen hivatalos találkozón is debütált az A-csapatban. Szinte soha nem játszott rosszul, a megbízhatóság az egyik legnagyobb erénye volt.

Végigjátszotta az angliai világbajnokság minden magyar mérkőzését – többek között a brazilok elleni 3:1-es bravúrból is kivette a részét.–, sőt, 1969 szeptemberéig alig hiányzott a válogatottból. (Utoljára 1969. szeptember 24-én ölthette magára a meggypiros trikót, 2:0-ra kikaptunk Stockholmban a svédektől.) Kimaradt az angliai vb utáni fél évtized két legmegrázóbb vereségéből, a szovjetek elleni 1968-as 0:3-ból és a csehszlovákok elleni, marseille-i vereségből.

Részese volt az 1969-re az ország legjobb csapatává előlépő Újpesti Dózsa szárnyalásának. Legendássá lett a Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó tizenegy, amelynek névsorát még ma is álmukból felkeltve fújják az idősebb Újpest-szurkolók – s talán a fiatalok is. A jobbhátvéd Baróti Lajos vezetésével, majd Kovács Imre irányításával további öt bajnoki címet nyert a lila-fehérekkel, csak ő és Göröcs János volt tagja az 1960-as és az új korszak kezdetét jelentő 1969-es bajnokcsapatnak is.

Elismerésre és irigylésre méltó a dicsőséglistája. Hatszoros magyar bajnok (1959–1960, 1969, 1970 tavasza, 1970–1971, 1971–1972, 1972–1973), négyszeres ezüstérmes (1960–1961, 1961–1962, 1967, 1968) és kétszeres bronzérmes (1962–1963, 1965). Kétszer nyert Magyar Népköztársasági Kupát. Az 1969-es finálét végigjátszotta a Bp. Honvéd ellen (3:1), az 1970-esen, a Komlói Bányász elleni 3:2-n Nagy László állt be a helyére. Tagja volt az 1969-es Vásárvárosok Kupája-döntős gárdának, amely elbukott a Newcastle United ellenében (0:3 és 2:3). Összesen 272 bajnokit játszott lila-fehérben (hét gólt szerzett), minden sorozatot figyelembe véve jóval háromszáz fölött jár a mérkőzései száma. Olyan remek elődök nyomába lépett, ha úgy tetszik, olyan remek elődökkel emlegetik együtt a nevét a klub tisztelői, mint Fogl II Károly, Futó Gyula, Balogh II Sándor, vagy Rajna Károly.

Mint megannyi csapattársa, ifjúként ő is BM-alkalmazottként szolgált. Őrmesterként kezdte, főhadnagyként hagyta abba, majd kebelbarátja, Solymosi Ernő segítségével átkerült a Kormányőrséghez. Onnan ment 1990-ben századosi rendfokozattal nyugdíjba. 1991-től 1993-ig a III. kerületi TVE ifjúsági együttesénél edzősködött. Az 1990-es közepén két esztendeig éjjeliőrként dolgozott a Margit kórházban. Újpesti sportoló volt a felesége is: a Dózsa korán visszavonult kiváló röplabdázónője, Schlégl Gyöngyi ugyancsak hat országos bajnoki címet nyert a lila-fehérekkel.