100 éve született Lóránt Gyula

Az Aranycsapat középhátvédje Lipovics néven született, a Kőszegi SE (1939–1941), majd a Szombathelyi FC (1942–1943) játékosa volt. 1943 júliusának legvégén ifjúsági válogatott játékosként került Szombathelyről Nagyváradra. A NAC-ban töltött egyetlen teljes idényében – előbb fedezetet, majd jobbszélsőt játszva – megszerezte pályafutása első bajnoki aranyérmét. 1944 őszén, amikor a front elérte Nagyváradot, több társához hasonlóan Budapestre, a Nemzeti Vasasnak nevezett angyalföldi gárdához került, majd a háború vége után, családi okokból, visszatért a Pece parti Párizsba. Egy idényt ott, majd egy másikat Aradon, az ottani textilgyár csapatában, az ITA-ban töltött, utóbbival román bajnok lett 1947-ben.

Huszonnégy évesen a Vasashoz igazolt, azaz újra Magyarországon futballozott. 1948. október 24-én, éppen a román válogatott ellen, jobbhátvédként bemutatkozott a nemzeti tizenegyben. Akkor azonban még nem vívott ki állandó helyet a meggypiros mezes gárdában, sőt a jövője is bizonytalanná vált, miután az egy csapatnyi élvonalbeli futballistát érintő disszidálási kísérlete miatt, három társával együtt, Kistarcsára internálták. Szerencséjére Sebes Gusztáv úgy gondolta, hogy a Lórinak becézett, kiváló fizikumú futballista lenne az ideális középhátvéd alakuló válogatottja számára A bűnösnek ítélt futballisták ötven napos kitelepítés után, április végén már bajnoki mérkőzést játszhattak, Lóránt ősszel pedig visszatért a válogatottba is.

Mindazonáltal az 1951 elején a Bp. Honvéd bajnokcsapatához igazoló védő csak huszonkilenc évesen, az 1952-es helsinki olimpia előtt állandósította a helyét a válogatottban. Finnországban olimpiai bajnok lett, 1953-ban Rómában a stadionavatón aratott győzelemmel pedig az Európa-kupa győztese. Kivette részét az angolok kétszeri legyőzéséből (6:3, 7:1), ezüstéremmel tért haza a svájci világbajnokságról.

Élvonalbeli pályafutását négy magyar bajnoki elsőséggel zárta (egyet ért el a NAC-cal, hármat, 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben a Honvéddal), utolsó válogatott mérkőzését 1955. május 15-én a dánok ellen játszotta.

Labdarúgó-pályafutását, a Bp. Honvédból távozva, a Bp. Spartacusban folytatta (1956), majd a Váci Vasasban zárta le (1957–1958).

1963-tól külföldön élt, főleg a Bundesligában dolgozott, 1977–1978-ban a Bayern München edzője is volt. Az 1980–1981-es idény elején visszatért Szalonikibe, a PAOK-hoz, ahol 1975–1976-ban már görög bajnoki címet szerzett. Az idény hajrájában, az Olympiakosz Pireusz elleni rangadón a kispadin szívinfarktust kapott, s elhunyt. Hamvait később az NSZK-ba szállították, Erlingben temették el.

Családja kezdeményezésére 2011-ben hamvait Magyarországra szállították, Kőszegen temették újra.