Világbajnoki ezüst az idő távlatából

A futball mindig csodálatos és persze néha igazságtalan. Ma is elismeréssel gondolunk a berni döntő résztvevőire, a német és a magyar játékosokra egyaránt. A mérkőzésről készült felvételeket újra és újra megnézve fantasztikus egyéniségeket láthattunk futballozni a Wankdorf-stadion gyepén: Helmut Rahn, Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Fritz Walter, Grosics Gyula, Horst Eckel, Kocsis Sándor, Hans Schäfer varázslatos futballisták voltak. És igazságtalanok lennénk, ha a két csodálatos szövetségi kapitányt, Sebes Gusztávot, és a nyugat-németek csapatát az első mérkőzéshez képest a döntőre (hat!) helyen megváltoztató Sepp Herbergert nem említenénk meg.

Mi, magyarok ott Bernben egy életre megtanultuk: „ha vesztünk, nem az a baj, hogy kisebbek leszünk a világ szemében, hanem a magunkéban leszünk kisebbek.”

Az 1954. június 16.–július 4. Svájcban (Bern, Basel, Genf, Lausanne, Lugano, Zürich) rendezett torna volt a futballtörténelem első világbajnoksága, amelyen valóban a világ legjobbjai vettek részt, csak az 1952-es olimpiai kudarctól megrettenő szovjet válogatott és a belső válsága, az előző évtizede végén kirobbant játékossztrájk miatt meggyengült argentin nem nevezett.

De ott voltak a mezőnyben a legjobb európai, köztük a legjobb brit válogatottak, éppen úgy, mint a címvédőként érkező uruguayi és az előző torna második helyezettje, a brazil legénység. Húszéves szünet után tért vissza az osztrák, tizenhat év után a (nyugat)német csapat. Különleges volt a lebonyolítási rend, hiszen a csoportok négy tagjából a két kiemelt nem játszott egymással, ellenben – amennyiben a második és a harmadik azonos pontszámmal zárt – akadt, aki kétszer is megmérkőzött egymással. Ez volt az első torna, amelyet a televízió is közvetített, természetesen még nem Magyarországon. Az 1954-es nyugatnémet válogatott a futballtörténelem egyetlen világbajnoka, amely amatőr játékosokból állt, az NSZK-ban csak a Bundesliga létrehozásakor, 1963-ban vezették be a profizmust. Noha az ötvenes évek első felében, különösen Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban sok légiós játszott, a torna csapatai közül egyedül a skótok válogattak „külföldi” klubból, már amennyire az angol egyesületek annak számítottak.

A futball történet ötödik világbajnokságának döntője után szinte letargia lett úrrá Magyarországon. „Csak” ezüstöt nyert az Aranycsapat. A világ azóta is a legjobb „nem világbajnok” válogatottként emlékezik az 1954-es magyarra (esetleg az 1974-es holland Oranjét emlegeti mellette). Soha nem lesz a futballtörténelemnek még egy csapata, amely 27 gólig jut egy világbajnoki tornán, amely a döntőig vezető úton minimum négy gólt szerez minden mérkőzésén, amelyik úgy győzi le az előző torna legjobb két csapatát, hogy közben nélkülözni kénytelen a legjobb játékosát.

A torna meglepetése a magyar Aranycsapat döntőbeli veresége volt. Egy hosszú veretlenségi sorozattal érkező - jegyzett nemzetközi mérkőzésen 1950 óta vereséget nem szenvedett, 1952-ben olimpiai bajnoki címet szerzett Helsinikben, és a következő évben megnyerte a közép-európai kupát is - riválisát, még ha az tartalékosan is szerepelt a csoportmérkőzések során, de a tornán egyszer már 8:3-ra kiütő, a döntőben nyolc perc után már 2:0-ra vezető csapat veszítette el a világbajnoki címet.

A németek a második világháború utáni történelmük egyik mérföldkövének tartják a győzelmüket, hangoztatván, ez volt az első alkalom, a szörnyűségek után, amikor ismét büszkék lehettek önmagukra. Az elmúlt több mint hat évtizedben nem jelent meg olyan elemzés vagy visszatekintés, amely szerint Sepp Herberger csapata jobb lett volna a magyarnál, de mégis csak az egyetlen válogatott volt, amely az Aranycsapat hat évében, 1950. június 4. és 1956. október 14. között két mérkőzésen is három gólt tudott szerezni ellene, ráadásul tizenöt napon belül. Az 1954-es nyugatnémet válogatott 25 gólját egyedül a magyar Aranycsapat múlta felül a vb-történelemben, a maga 27 találatával. Más kérdés, hogy ebből a huszonötből tizenegy a törökök elleni két mérkőzésen született. Ugyanakkor Herbergeré volt az első világbajnok, sőt 1974-ig az egyetlen, amely annak ellenére világbajnok lett, hogy vereséget szenvedett a torna során. Mindmáig az egyetlen, amelyik a torna későbbi szakaszában (éppen a döntőben) legyőzte korábbi legyőzőjét.

Némi vigaszt jelenthet számunkra, hogy Kocsis Sándort emlegették a torna legjobbjaként, s amikor egészséges volt, nagyon jól futballozott Puskás Ferenc is. Sebes Gusztáv is elsősorban kettejük, valamint Bozsik József teljesítményét emelte ki a torna után. A nyugatnémetek vezéregyénisége, legjobbja vitathatatlanul a csapatkapitány, Fritz Walter volt, mellette a döntőben két gólt szerző Rahn, a tornán hat gólig jutó Morlock és a döntőben kiválóan védő Turek emelkedett ki.

A vb álomcsapatába öt magyar játékos került be.
Grosics (magyar) – Santamaría (uruguayi), Varela (uruguayi), Liebrich (nyugatnémet) – Bozsik (magyar), Andrade (uruguayi) – Rahn (nyugatnémet), Kocsis (magyar), F. Walter (nyugatnémet), Puskás (magyar), Czibor (magyar)

A vb gólkirálya Kocsis Sándor lett, addigi vb-rekordot jelentő teljesítménnyel, 11 góllal. A döntőig vezető út minden állomásán szórta a gólokat, a dél-koreaiak ellen három, a nyugatnémetek ellen négy, a brazilok és az uruguayiak ellen két-két gólt szerzett. Ő a futballtörténelem egyetlen játékosa, aki úgy lépett pályára a világbajnoki döntőben, hogy addig csapata minden mérkőzésén legalább két gólt szerzett. Kár, hogy a fináléban ezt nem tudta megismételni.

A döntő:
NSZK–Magyarország 3:2 (2:2).
Gólszerzők: Puskás (7.), Czibor (9.), Morlock (11.), Rahn (19., 84.)

---