Nyolcvanéves Zámbó Sándor

Újpesten született, a Szállítók, majd a XV. kerületi Vasas játékosa volt, bátyját követve kezdett futballozni. Tizenhárom évesen eltörte a kezét, akkor „visszavonult”, s miután meggyógyult, elment bokszolni. Amikor a ringben egyszer orrba vágták, megsértődött és szerencsére visszatért a futballhoz. A későbbi világválogatott, az akkor még újpesti Szűcs Lajos iskolatársa volt, az ő unszolására ment le a Megyeri útra.

1963. augusztus 28-án, a Debreceni VSC ellen mutatkozott be az első osztályban 1980-ig játszott lila-fehérben. 1968-ra gyakorlatilag már kialakult a későbbi nagycsapat tizenegye, de az elsőséghez – miután a Vasas finoman szólva segített a Ferencvároson – még 102 szerzett gól sem volt elég. A második legeredményesebb csatársor, a piros-kékeké 66-ig jutott.

1969-ben végre megtört az átok, Baróti Lajos irányításával bajnok lett az Újpesti Dózsa. Fura módon a nagy korszak nyitányát egy nemzetközi siker jelezte: a lila-fehérek bejutottak a Vásárvárosok-kupája döntőjébe. Igaz, ott elbuktak a Newcastle United ellen (a visszavágón: Szentmihályi – Káposzta, Solymosi, Bánkuti – Dunai III, Noskó – Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó), de ez a siker már jelezte, a gárda nemzetközi mércével mérve is beérett.

A következő évek diadalmenetet hoztak: az Újpesti Dózsa 1975-ig senkinek sem engedte át a magyar bajnoki címet, hasonló sorozatra a tízes-húszas évek, az MTK remekelése óta nem akadt példa a magyar futballban. A fenti, minden túlzás nélkül állíthatóan Újpesten legendássá lett tizenegy tagjai közül Dunai III Ede 166, Bene Ferenc 162, Zámbó Sándor 161, Fazekas László 156, Noskó Ernő 150, Szentmihályi Antal 137, Dunai II Antal 129, a sokáig az első számú cserének számító Nagy László 115 mérkőzést játszott az 1969 és 1974 tavasza között megnyert hat bajnoki szezonban. Bár időközben kicserélődött szinte a teljes védelem (1970 őszétől épült be a csapatba Horváth József és Juhász Péter, valamint a Göröcs posztját átvevő Tóth András, majd 1973-tól Harsányi László), az elsősorban saját nevelésű játékosaira támaszkodó gárda töretlenül menetelt éveken keresztül előre.

A Dózsát a hetvenes évek közepén Európa legjobb klubcsapatai között jegyezték. Legendássá lettek a Megyeri úti kupaszerdák. A csapat 1971 őszén a spanyol bajnok Valenciát, 1972 őszén, visszavágva az előző idénybeli kiesésért, a skót Celticet, egy évvel később a portugál Benficát, majd a következő fordulóban a csehszlovák Spartak Trnavát is elbúcsúztatta.

1972 és 1974 tavasza között a Bajnokcsapatok Európa-kupája mindhárom kiírásában bejutott a legjobb nyolc közé, sőt 1974-ben az elődöntőbe. Ott csak a bayern München ellen vérzett el. 1973-ban, 1974-ben és 1975-ben a későbbi döntős ellen esett ki.

A Dózsa szívesen látott vendég volt a nagy nyári spanyolországi tornákon, 1970-ben a Dinamo Moszkvát, a Schalkét és a Barcelonát megelőzve megnyerte a Camp Nouban a Joan Gamper Kupát, 1971-ben pedig Huelvában a CSZKA Moszkva, a Real Madrid és a Betis előtt a Trofeo Colombinót. 1973-ban harmadik helyet ért a kor legjobb csapata, a Rep, Cruyff, Keizer trióval támadó Ajax tizenegyes-párbajban való legyőzésével a La Coruña-i Trofeo Teresa Herrerán. 1974-ben második lett a Dózsa a Feyenoord mögött, de a Betis és a Bayern München előtt a huelvai tornán. 1975-ben negyedik lett a Joan Gamper Kupán, miután 3-2-re kikapott a Johan Cruyff-fal, Johan Neeskensszel és Hugo Sotillal felálló Barçától. Azért azt sem kellett szégyellni...

Az Újpest az ebből a szempontból 1969-ben kezdődött évtizedben kilenc bajnoki címet nyert. Öten játszottak mind a kilenc bajnokcsapatban: Dunai III Ede, Fazekas László, Nagy László, Tóth András és Zámbó Sándor.

A Tűnek becézett, a bajnoki sikerek mellett háromszoros MNK-győztes (1969, 1970, 1975), VVK-döntős (1969) balszélső 1980-ban búcsúzott, április 19-én, a ZTE ellen játszotta az utolsó NB I-es mérkőzését. Az akkor 35 éves játékos még tíz éven keresztül játszott alacsonyabb osztályú klubokban, itthon és Ausztriában. Állomáshelyei: Chinoin (1980–81), Balassagyarmati SE (1981–82), Gödi SE (1982–85), UFC Pama (1985–88), UFC Kittsee (1988–90).

A válogatottban 1969. május 5. és 1975. június 7. között 33 mérkőzésen 3 gólt szerzett. Tagja volt 1972-ben az Eb négyes döntőjében szerepelt együttesnek. Legemlékezetesebb mérkőzése az „odavezető úton” éppen egy nappal a a 27. születésnapja előtt játszott, párizsi, franciák elleni 2-0 volt, amelyen gólt is szerzett.