Ma lenne 75 éves Bene Ferenc, minden idők egyik leggólerősebb magyar csatára

1973 októberének utolsó napján a Kubala László által irányított Európa-válogatott Dél-Amerika legjobbjaival játszott Barcelonában. A csatársor a Bene, Keita, Cruyff, Eusébio összeállításban kezdett. Az első félidő egyik kulcsjelenetében a magyar jobbszélső a nagy Johanhoz passzolt, akinek a labdáját Eusébio a hálóba küldte. Három világsztár akciójából született a gól. Bene Ferencet akkor már majdnem egy évtizede jegyezték, sőt nagyon magas árfolyamon jegyezték a nemzetközi futballéletben, pedig még csak huszonnyolc éves volt.

1944. december 17-én született Balatonújlakon. Tizenhárom évesen, 1958-ban, a Marcali MEDOSZ csapatában lett igazolt futballista, majd 1960-ban a kaposvári Kinizsihez került. Ott az Újpest húszas-harmincas évekbeli legendás góllövője, Avar István, becenevén Ricsi (akkor már leginkább Ricsi bácsi…) foglalkozott vele. Nem sokáig, mert hamarosan beajánlotta egykori klubjába, az Újpestbe. Tudta, hogy a lila-fehérek a visszavonuló Szusza Ferenc utódját keresik.

Az ifjú Bene, aki néhány évvel korábban még a bátyjával, Jóskával rugdalta a gumilabdát, az ország egyik legjobb csapatába került. Budapestre költözött, végleg otthagyta a balatonkeresztúri szülői házat, s a három testvért, Irént, Lászlót és Jóskát. A családban az, hogy „Ferikéből” híres futballista lesz, szinte természetesnek tűnt. Hiszen nyolcadikos korában már a Marcali Traktor SK (majd a névváltoztatás után a Marcali MEDOSZ) első csapatában futballozott – mint a két évvel idősebb bátyja, József elmesélte Csillag Péternek a Nemzeti Sport Hátsó füves című sorozatában – az első mérkőzésén a Siófok ellen még Deák Bamba, a legendás középcsatár is játszott az ellenfélnél. A báty azt is elmesélte Csillag Péternek, hogyan zajlott az Újpesti Dózsa képviselőjével a tárgyalás: „Én is ott voltam a megbeszélésen, ezért pontosan tudom, mi történt. Leutazott egy újpesti játékosmegfigyelő Kaposvárra, és nehogy híre menjen a találkozónak, a helyi rendőrkapitányságon tárgyalt Ferivel, aki a tizenhatot éppen csak betöltötte. Neki egy kikötése volt: ha aláír Újpestre, hadd lásson élőben egy nagy nemzetközi meccset. Így aztán kivitték 1961-ben a Honvéd–Flamengóra. Persze a Kaposvári Kinizsi drukkerei szagot fogtak, és egy kicsit el is bizonytalanították, amikor azt mondogatták neki: »Itt Ferike voltál, ott sokadik senki leszel!«”

Bene Ferenc 1961. augusztus 20-án, a Pécsi Dózsa ellen játszott először az élvonalban, a vendégeknél játszott a későbbi nagyszerű társ, Dunai II Antal is. Az újonc góllal debütált a Török – Rajna, Várhidi, Sóvári – Solymosi, Szini – Kuharszky, Göröcs, Bene, Lenkei, Rossi gárdában. Tizennégy hónappal később, az 1962–1963-as idény tizedik fordulójában ő lőtte a Dózsa mind a hat gólját Szombathelyen a Haladásnak. A mérkőzést tudósító Tari István nem cifrázta túl a Népsportban annak érzékeltetését, mekkora bravúr egy 17 éves fiúnak mesterhatost lőni az NB I-ben: „A támadósorban elsősorban a gólképes, mozgékony Benét illeti dicséret.” A Képes Sportban Kéri László már lelkesebb volt az egy héttel korábban az A-válogatottban is bemutatkozó gyerekember teljesítménye kapcsán: „Szombathelyen az újpestiek üdvöskéje, a fiatal Bene Ferenc rúgta a mérkőzés minden gólját. (…) De nem is akármilyen hat gólt rúgott Bene Ferenc, s nem is akármilyen helyzetekből. Úgy gondoljuk, érdemes lesz néhányat közülük feljegyezni. A második gólt például 18 méterről vágta a hálóba, a harmadiknál és a negyediknél a félpályáról elindulva, szinte állva hagyta az egész szombathelyi védelmet.”

Bene majdnem napra pontosan két év múlva újra rúgott idegenben egy hatost – de azt már a tokiói olimpián. 1964 őszén a magyar csapat a marokkóiak elleni 6:0-s diadallal indult el az aranyéremig vezető úton, a féltucat gól mindegyikét az újpesti középcsatár lőtte. Egy gólt lőtt aztán a jugoszlávoknak, négyet az elődöntőben az Egyesült Arab Köztársaság csapatának, s egyet a döntőben a csehszlovákoknak. Tizenkét góllal lett a torna gólkirálya. Addigra már volt egy kontinensbajnoki érme is: a magyar válogatott harmadik lett az 1964-es spanyolországi Nemzetek Kupája (Eb) végjátékában. Bene, Novák Dezsővel és Jesus Peredával holtversenyben, a négyesdöntő társgólkirálya lett. Büszke volt rá, de nagyon bántotta, hogy ha a házigazdák ellen belövi a helyzeteit, döntőt játszhatott volna a válogatott.

1964 decemberében olimpiai bajnokként és Eb-harmadikként, mindkét torna gólkirályaként, az MLSZ választása alapján az Év játékosaként (1969-ben is megkapta aztán ezt a címet), a France Football Aranylabda-szavazása szerint Európa tizenegyedik legjobb játékosaként ünnepelhette a születésnapját és a karácsonyt. S a java még hátravolt!

Az 1966-os világbajnokságon visszavonhatatlanul a világklasszisok közé érett, a magyar válogatott minden mérkőzésén szerzett gólt – hasonlóra korábban csak dr. Sárosi György volt képes 1938-ban). Beválasztották a torna álomtizenegyébe, noha nem is igazi posztján, hanem jobbszélsőként szerepelt. A braziloknak lőtt álomgóljával tulajdonképpen lemásolta a két évvel korábban Tokióban a csehszlovákok elleni döntőben rúgott gólját. Ezt így írta le a Népsport: „Novák mesterien a jobbösszekötő helyén tanyázó Benéhez adta a labdát. Bene nem sokkal a félvonalon túlról hatalmas lendülettel megindult a csehszlovákok kapuja felé, előbb Picmant, majd a kétségbeesetten rárohanó Vojtát, utána a keresztező Weisset is átjátszotta és mielőtt még Urban beérhette volna, mintegy 14 méterről, nagy erővel a kapu közepe táján a léc alá zúdította a labdát.” A brazilok ellenit pedig így: „A jobb oldalon Sipostól indult el a támadás. Meredeken Benéhez továbbított. Bene egy csellel bejátszotta magát a 16-osra. Igen nyugodtan, higgadtan kicselezte először P. Henriquét, aztán Altairt, Gilmar kiindult kapujából, Bene tovább rohant a kapu felé, jobbal elhúzta a labdát a keresztező Bellini elől, aztán ballal hét méterről laposan a kapu bal oldalába küldte.” A kétszeres világbajnok legyőzése másnapján így ünnepelte a Népsport: „Bene már a harmadik percben ritkán látható pompás góllal mutatkozott be. Gólja szárnyakat adott neki, rengeteg támadásban vett részt, szinte minden megmozdulása veszélyes volt, nagyszerűen értette meg magát Alberttel és Farkassal. Amikor a helyzet megkívánta, még erejéből arra is telt, hogy visszarohanjon és segítse a védőket. Döntő érdemeket szerzett mindhárom gólban.”

Noha szerepet kapott még az 1972-es Európa-bajnokságon negyedik helyezett válogatottban, az angliai vb-szereplés maradt válogatottbeli szereplésének csúcspontja. A nemzeti tizenegyben az 1962-es bemutatkozást és az 1979. szeptember 12-i, nyíregyházi búcsút is beszámolva 76 mérkőzésen 36 gólt ért el. Egyszer négy (1963–1964), egyszer pedig öt (1966) egymást követő válogatott mérkőzésen szerzett gólt. A válogatottban csupán Puskás Ferenc, Kocsis Sándor, Schlosser Imre, Tichy Lajos, Sárosi György és Hidegkuti Nándor ért el több találatot, az utána bemutatkozottak közül senki.

A hatvanas évek második felétől már elsősorban a klubsikerek jellemezték a pályafutását. Az Újpesti Dózsával nyolc bajnoki címet nyert, 1967-tel kezdődően mindig az első három között végzett a lila-fehérekkel. Háromszor (1969, 1970, 1975) diadalmaskodtak a Magyar Népköztársasági Kupában. A nemzetközi porondon 1967-ben KK-döntős, 1969-ben VVK-döntős volt, s talán még nagyobb eredmény, hogy 1974-ben Európa négy legjobb bajnokcsapat közé jutott a Dózsával. Ötször szerezte meg itthon a gólkirályi címet (1962–1963, 1969, 1971–1972, 1972–1973, 1974–1975), 1964 és 1975 között a teljes (tehát nem félidényes) bajnokságokban csupán egyszer nem érte el a húszgólos határt. Az Aranylabda-szavazáson hatszor is kapott pontot, 1964 és 1971 között csak 1967 és 1970 maradt ki a sorból. 1966-ban Európa hatodik legjobb játékosaként ünnepelték.

Mentalitását jól jellemzi az egykori játékostárs, Sóvári Kálmán – Lakat T. Károly által az Apám regénye című könyvben leírt – minősítése, mely szerint ők, a játékostársak bár rendkívül tisztelték és elismerték, de nem igazán szerették, mert a játékával, az edzésmunkájával, az életvitelével, a játékhoz való hozzáállásával, a profi szemléletével nap mint nap tükröt tartott a bohémebbek elé. Ő a klubtársai közül Göröcsöt szerette és tisztelte a legjobban, még Dunai II Antal állt közel hozzá.

Miután – nem teljesen önszántából – elbúcsúzott az Újpesti Dózsától, játszott még a Volán SC-ben (1978–1979), majd 1979 és 1981 között a Dózsa technikai igazgatójaként dolgozott. Amikor lehetőséget kapott egy kis pénzkeresésre, elszerződött a finnországi Seinäjokiba, a Sepsi-78-hoz (1981–1982), majd újra a Volánban (1983–1984), a Soroksári VOSE gárdájában (1984), s végül a Kecskeméti SC-ben (1984–1985) játszott. A nyolcvanas évek közepétől ismét visszatért a Megyeri útra, az ifjúsági csapatot trenírozta, közben, Verebes József szövetségi kapitányi korszakában, a válogatott pályaedzője is volt. 1989-ben újra Észak-Európába költözött, a norvég Vagarkameratene Svolvær felkészítését felügyelte. Miután hazatért, előbb az UTE pályaedzője, majd 1992 nyarától a következő márciusig a vezetőedzője volt. Csapatával megnyerte a hazai Szuperkupát. 1994-ben a Fóti TSZ SE csapatát irányította. 1999-ben a Verda-5000-László Kórház SC női csapatával nyert országos bajnokságot. 2005-ben a magyar strandlabdarúgó-válogatott edzőjeként szerepelt világbajnokságon. Bene Ferenc 2006. február 27-én Budapesten hunyt el.