Ma 80 éves Mészöly Kálmán

„Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom: olyan volt, mint egy szobor. Ha bizonyos Michelangelo Buonarotti összefut vele a firenzei főutcán, akkor a szobrászatnak nevezett művészeti ág máig csúcsteljesítményének számító Dávid szobrának felsőtestét (de talán még a fejet, az arcot is…) garantáltan róla formálja meg.Ám a kor, amelyről beszélek (a ’60-as évek eleje, közepe, vége) már Kisfaludy Stróbl Zsigmond kora, ő meg vélhetően sokkal többet töltött a műtermében, mint a Népstadion kettős rangadóin, vagy a Fáy utcai Vasas-pályán. Mi, akkori kölyök- vagy ifi játékosok szájtátva csodáltuk az alakját, a felsőtestét, minden porcikájában kidolgozott izomzatát, a megjelenését, magát azt a létformát, amit a futballpályákon élt és bemutatott, s amely minden rezdülésével azt közvetítette a világ felé: »Hölgyeim és uraim! Igy kell kinéznie egy futballistának…« A magyar futball ezüstkorszakának (az Aranycsapat után következő generációnak) vezénylő tábornoka volt, testvériesen megosztozva ezen a voltaképpen elméletileg megoszthatatlan rangon bizonyos Albert Flóriánnal, no de a futball olyan játék, hogy nem nagy baj az, ha a védelemben és a csatársorban is ott van egy-egy Napóleon” – így írt néhány éve Lakat T. Károly Mészöly Kálmánról.

Az ünnepelt 1941. július 16-án született Budapesten. Hosszú évtizedeken keresztül nem beszélt a gyerekkoráról, a családi hátteréről – mondjuk úgy: nem is nagyon kérdezték… – aztán 2017 elején Mágó Károlynak, illetve a Faktor című honlapnak adott egy emlékezetes interjút, amelyben elmondta, hogy „a Mészöly-família nagy magyar dinasztia. De azt azért el kell mondanom, hogy nagyon sok üldöztetésben volt részünk. Az apám a Magyar Királyi Statisztikai Hivatalnak dolgozott, de nem itthon, hanem Németországban, külszolgálaton.”

Majd arra kérdésre, hogy mikor ment ki a család, így felelt: „Az 1930-as években még a világháború előtt. És amikor 1947-ben jöttünk haza, mondták, hogy ne menjünk, otthon nagy baj van.” Tényleg az lett: „Apám megbecsült ember volt, rengeteg szép holmink volt és hoztunk haza mindent. Több magyarral jöttünk haza, és sokan még a határ előtt, Ausztriában is leugráltak a vonatról, mert féltek hazajönni. Itthon volt egy házunk és egy lakásunk is, de mindenünket elvettek. Apám - dr. Mészöly Kálmán - csak fizikai munkát végezhetett. Tróger lett. Volt egy ilyen kis tolós kocsija, azzal szállított bútorokat a lakásokba.”

A család nagyon nehezen élt az ötvenes években, Kálmánt és a bátyját az édesanyjuk egyedül nevelte, miután a családfőt három évre elítélték politikai okokból.

Talán ennek alapján érthető meg az állambiztonsági szervek hatvanas évekbeli jelentése (amelyet Takács Tibor jelentetett meg): „A tmb.-n keresztül megállapítottuk, hogy Mészöly Kálmán baráti körben többször tett ellenséges politikai tartalmú megnyilvánulásokat, valamint arra utalt, hogy külföldi turnéjuk során adandó alkalommal elhagyja a válogatottat, és disszidál.” Soha nem tette meg.

Tizenegy évesen, 1952-ben lett igazolt futballista, a III. kerületi TTVE kölyökcsapatában. Akkor még balösszekötőt játszott, de mivel a Vörös Lobogó elleni „rangadóra” nem jött el középhátvédjük, hátra vezényelték az akkor 155 centi „magas” fiút a védelembe. Attól kezdve nem játszott csatárt. 1957-ben – abban az évben, amelyben a rendőrség folyamatosan vegzálta egy állítólag, a forradalom alatt fegyverrejtegetés miatt – már bemutatkozhatott a III. kerületi klub első csapatában. Szem előtt volt: egy évvel később már az ifjúsági válogatott keretébe is meghívták. Az 1958–1959-es idény végén átigazolta a Vasas. 1959. július 17-én jelentette a Népsport, hogy az MLSZ jóváhagyta az átigazolásokat. A későbbi válogatott játékosok közül akkor került Mészöly Kálmán, Farkas János (László Kórház) és Szentmihályi Antal (Győri ETO) a Vasashoz, Káposzta Benő (Bp. Gyárépítők) az Újpesti Dózsába, Szedunka-Szepesi Gusztáv (Borsodi Bányász) és Rapp Imre (Kaposvári Kinizsi) a Tatabányai Bányászhoz.

Mészöly 1960. április 9-én mutatkozott be az élvonalban, a Salgótarjáni BTC elleni mérkőzésen. Még abban a hónapban tagja volt a Bécsben az UEFA-tornán, a tulajdonképpeni ifjúsági Európa-bajnokságon diadalmaskodó magyar válogatottnak.

Pályafutása első teljes élvonalbeli idényében bajnoki címet nyert a piros-kékekkel, a másodikban bekerült az A-válogatottba (1961. december 13-án Santiago de Chilében debütált a házigazda ellen), s megvédte a Vasassal az elsőséget. A Labdarúgásban senki sem ért el nála jobb átlagosztályzatot, a Képes Sportnál csak Grosics Gyula – tehát a 21. születésnapjához közeledő Mészöly bizonyult a legkiválóbb mezőnyjátékosnak.

Az ifjú csillag jól futballozott a chilei Mundialon is, meglehetősen nehezen viselte, hogy a szovjet Latisev nem adta meg Tichy Lajosa gólját a csehszlovákok elleni negyeddöntőben.

A következő négyéves ciklus rengeteg sikert hozott, talán ekkor volt pályafutása csúcspontján. 1965-ben és 1966-ban újra bajnoki címet gyűjtött a Vasassal, 1965-ben már másodszor nyerte meg a csapatával a Közép-Európai Kupát, méghozzá úgy, hogy ő lőtte a döntő gólt tizenegyesből a Fiorentina elleni finálé hajrájában. Néhány évvel később némi „nosztalgiával” gondolt vissza azokra az évekre, illetve a piros-kék gárdára, amikor a Magyar Ifjúságban az ideális csapatról kérdezték: „A Vasas volt az 1965-ben és 1966-ban, amikor kétszer bajnokságot nyertünk, a másodikat veretlenül. Együtt jártunk mindenhová, közös mozi-, színházlátogatások az asszonyokkal, tényleg, mintegy nagy család. Azt hiszem, ilyen lehet az ideális csapat. Ez az állapot, persze, nem tarthat 8-10 évig, hiszen a játékosok cserélődnek, de ilyen csapat kialakítására kell törekedni.”

A válogatottal 1964-ben negyedik lett az Európa-bajnokságon, majd 1966-ban a negyeddöntőbe jutott a világbajnokságon. Az angliai torna hozta pályafutása egyik legemlékezetesebb mérkőzését, a brazilok elleni 3:1-es diadalt. Nem csak azért, mert tizenegyesből gólt szerzett, hanem mert a második félidő egy részét rettenetes fájdalmak közepette, felkötött karral játszotta végig. Öt nappal később újra vállalta a játékot, gólt is lőtt a bolgároknak. Egyébként érdekesen emlékezett az 1962-es és az 1966-os tornára: „Két vb-n játszottam, Chilében és Angliában. Peches ügy volt mind a kettő. Rossz passzban voltak a kapusok. Csak hát a labdarúgást tizenegyen játsszák, 11 nyer, 11 veszít.”

A következő évben újra a Vasassal ért el sikert: a chilei Hexagonal-torna megnyerése után – miként korábban a Real Madrid és az Internazionale – a Santos azonnal leszerződtette volna. Persze, szó sem lehetett róla… Mind e közben itthon újra és újra téma volt az életmódja.

Mészöly egyébként sem volt itthon a sporthivatal vagy éppen az MLSZ vezetői között kedvenc, sok kritika érte az életvitelét. 1969-ben visszatekintett a Magyar Ifjúságnak nyilatkozva erre a számára nehéz időszakra, 1967-re, 1968-ra: „Tudja, mit jelent az, amikor egy 26 éves játékosnak azt mondják: Nézze, Mészöly sporttárs, számoljon azzal a lehetőséggel, hogy abba kell hagynia? Mindezt azután, hogy 1966-ban még versenyben voltam Albert Flórival az Év labdarúgója címre. Letörtem, és ami ezzel jár, én már úgy sem játszhatok alapon, bizony meglehetősen sportszerűtlenül éltem A kimaradozásaim miatt már azt se akarták elhinni, hogy egyáltalán sérült vagyok. Azelőtt, ha lesérültem, csak legyintettek, nem tesz semmit, a Kálmán egy hét alatt rendbejön. Ez így is volt. Amikor, például, eltört a karom, csak egy hetet hagytam ki, utána 11 hétig begipszelt kézzel játszottam.”

Megromlott a viszonya a Vasas vezetőivel, mégis az is felvetődött, hogy esetleg átigazol a Ferencvárosba. Dr. Lakat Károly, a csapat edzője éppen annyira szerette volna, mint Albert Flórián, aki talán Mészöly legjobb barátja volt a futballisták között Farkas János után.

A hetvenes évek elején a Vasas eltiltotta, akkor úgy döntött, befejezi harmincévesen a futballt, s a Budafok edzője lesz. Akkoriban esett meg az a „furcsaság”, hogy a magyar válogatottba nem kapott meghívást, ellenben a meghívottak között szerepelt – sőt kiment, játszott, gólt szerzett – Lev Jasin búcsújátékán, a világválogatottban. 1971 nyarán adott egy interjút a Magyar Ifjúságban Pethes Sándornak, ebben éppen kevésbé vállalta a korábbi nagy „beindulásokat”: „Soha nem voltam se részeges, se piás. Ügy éltem, ahogy a többi futballista, örültem a győzelemnek, sirattam a vereséget. Szerettem a társaságot, jól esett a dicséret, rosszul a szidás. Időnként azonban én sem tudtam megállni és nekilódultam az éjszakának. Ha ez bűn, vállalom.”

Még visszatért, de aztán 1974 februárjában, egy felejthetetlen búcsúmérkőzésen végleg elköszönt az aktív játéktól. Edző lett. Itthon a Ganz-MÁVAG (1972–1973), a Budafoki MTE (1974–1976), a Békéscsabai Előre Spartacus (1976–1978), a Vasas (1978–1980, 1988, 1989, 1993–1994), külföldön a Fenerbahçe (1985–1986), az Altay Izmir (1986), az AEL Limassol (1997–1998), valamint a szaúd-arábiai al-Ittihad FC (1991–1992) klubedzője volt, Zalaegerszegen sportigazgatóként dolgozott 1988-ban, amikor belekeveredett a bundabotárnyba. 1985-ben rövid ideig irányította a török válogatottat is. A magyar futball történetében egyedüliként vehetett részt játékosként és szövetségi kapitányként (1982) is világbajnokságon. Három korszakban (1980–1983, 1990–1991, 1994–1995) összesen 61-szer irányíthatta a válogatottat. Játékosként és kapitányként egyforma számú meccs jutott neki. A játékosként és kapitányként elért válogatottságokat tekintve a magyar futball rekordere. Mint ahogyan az is páratlan, hogy Géza fiával övék az egyetlen család, amelyben az apa (felnőtt-vb, 1982) és a fiú (U20-as vb, 2015) is kijuttatta világbajnokságra a magyar csapatot. 

Miután az edzősködéstől is visszavonult, éveken keresztül tanácsadóként segítette a Magyar Labdarúgó Szövetség munkáját. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét vehette át, 2018-ban megkapta az MLSZ Életműdíját, ugyanebben az évben Budapest díszpolgárává választották.