Kiss László: „Döbbenetes az a fejlődési pálya, amit bejárt a magyar női futball”

– Éppen öntől, a legilletékesebbtől hallottam azt a történetet, hogy amikor 2000-ben az 1. FC Femina edzője lett, nem merte ezt elmondani otthon, a feleségének…

+ Ez valóban így történt. A XV. kerületi Önkormányzat sportszervezőjeként, illetve a REAC edzőjeként dolgoztam akkor Rákospalotán, a Budai II Stadionban, ahol a Femina is működött. Halmosi Béláék feljöttek az emeleti irodába, ahol Géczi Pistával dolgoztunk. Megkérdezték, volna-e kedvem a lányokkal foglalkozni. Láttam már korábban is edzésüket, mérkőzésüket, arra gondoltam, miért ne? Tény, hogy utána otthon nem vertem nagy dobra, hogy mostantól húsz fiatal lány között forgolódom, de hamar „lebuktam” – megírta a sportnapilap.

– Milyen volt akkor, bő húsz évvel ezelőtt a magyar női futball?

+ Egészen más, mint a mai, szinte össze sem lehet hasonlítani a kettőt. A szervezettséget sem, nem volt például utánpótlás-bajnokság, a tornarendszerű U15 is csak később született. Kevés volt a játékos, ebből következően a csapat is. Mondjuk úgy, hogy még az NB I-ben, a legjobbak között sem a rövidpasszos játék dominált… Abban az időben kezdődött Magyarországon az UEFA-rendszerű edzőképzés is, és amit ott tanultam, például a területvédekezést, azt igyekeztem beépíteni a Femina játékába. Nem a miénk volt akkor a legjobb csapat, az előző évi bajnok László gyengült ugyan, de a Renova válogatott játékosokat (Mester Katát, Milassin Erzsébetet, Szabó Ildikót, Pádár Anitát, Wikidál Gabriellát) igazolt. Kellett fél év, mire a mi csapatunk megtanulta azokat az új dolgokat, amelyeket szerettem volna, és a tavasz közepére már világossá vált, hogy mi leszünk a bajnokok. Szerencsés egybeesés, hogy az európai szövetség a 2001-2002-es szezontól vezette be a kontinens női bajnokai számára az UEFA Női Kupát és az MLSZ megkérdezett minket is, vállalnánk-e az indulást. Persze, hogy vállaltuk, ez óriási motivációt jelentett a játékosoknak és növelte a bajnokság presztízsét is.

– Az akkor, az ezredfordulót követő években tapasztaltakhoz képest, milyen a jelen, a kétezerhúszas évek női labdarúgása?

+ Más kávéház. Ma lényegesen több a játékos. Amíg régen inkább csak kiválasztódásról beszélhettünk, ma már kiválasztás van, és erre nagyszerű példa az MLSZ és az UEFA leány U14-es fejlesztési projektje, amely szerintem a szövetség eddigi legjobb női futballprogramja. A kétezerhúszas évek játékosai sokkal atlétikusabbak, mint a régiek, és a csapatjátékot sem lehet összehasonlítani. A régi játékosok, az olyanok, mint például Főfai Tímea, Paraoánu Aranka, Pádár Anita, Mészáros Gizi, vagy Sebestyén Györgyi természetes tehetségek voltak, akik ma is kiváló futballisták lennének.

– Az 1. FC Feminával megnyert bajnoki címek után a következő lépést a női labdarúgó-válogatott jelentette. 2005-ben Telek András kérte fel, hogy legyen a segítője.

+ A válogatott keret többségét a Femina adta, így azt is mondhatjuk, logikus lépés volt, hogy az új kapitány felkért, legyek a segítője. Erre az időszakra is igaz az, ami akár az általános filozófiámnak is mondható: nem jelentkeztem állásokra, pozíciókra, de ha hívtak és úgy gondoltam én tudok segíteni, akkor mentem. Nem ez volt a legsikeresebb periódusa a női válogatottnak, de mint mindenből, ebből is tanultam. Ahogy említettem, a Femina adta a keret nagy részét, de persze más csapatokban is voltak remek játékosok. A baj az volt, hogy a keret nem állt össze csapattá, azok, akik nem a Feminából érkeztek, nehezen illeszkedtek bele abba a rendszerbe, amit a mieink jól ismertek. Azt sem hagyhatjuk ki az akkori emlékek közül, és ez mutatja azt is, mennyire „más világ” volt, hogy Telek András másodállásban volt a női A-válogatott főnöke.

– A klubfutballban 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban újabb bajnoki címek következtek, az egy évtizeden belül szerzett hat aranyéremmel csúcstartó is lett. A következő állomás a válogatott kispadja, a szövetségi edzői megbízatás lett.

+ Kettőezertíz végén vettem át a női A-válogatottat. Talán itt érdemes elmondani azt, hogy tulajdonképpen egyetlen pozíció van a női futballon belül, amit nem töltöttem be – az U19-es csapatot nem irányítottam. Minden más voltam… Nem tagadom és főként nem szégyellem, hogy egy edző számára a válogatott a csúcs, a felkérés jót tesz az ember hiúságának is, én sem voltam másként ezzel. Hittem benne, hogy jó eredményeket tudunk elérni, de ehhez nemzetközi szintű futballisták kellettek volna. Ne értse félre senki, ezzel nem az akkori játékosokat bírálom, a körülményekben, a magyar női labdarúgás akkori állapotában nem volt benne a nemzetközi előrelépés lehetősége.

– A 2010 novembere és 2012 közötti kapitányi időszak átvezet bennünket a női futballban eddig eltöltött több mint húsz évének második évtizedébe. A 2013-ban kezdődött, napjainkig tartó tíz év már a szövetség fejlesztési programjának évtizede.

+ A két évtized közé szinte semmiben sem lehet egyenlőségjelet tenni. A statisztika is mutatja a különbséget, de mi, akik benne élünk, pontosan látjuk, hogy ugrásszerűen megnőtt a játékosok, a csapatok, a bajnokságok száma. A lányok lényegesen korábban kezdenek el futballozni, mint a múltban, atlétikusabbak és fontos az is, hogy a tehetségek be tudnak kerülni, illetve bent tudnak maradni a versenyrendszerben. Általános a színvonalemelkedés. Nagyon rövid idő alatt változott meg szinte minden és függetlenül az UEFA törekvéseitől, Csányi Sándor és Török Gábor nélkül ez nem valósult volna meg. Szakmai szempontból döbbenetes az a fejlődési pálya, amit bejárt a magyar női futball és bizonyos szempontból még az is igaz, hogy néha túl gyorsan haladtunk.

– A magyar női futballban eddig eltöltött két évtizede után, hamarosan belépünk a harmadikba. Mit lát, ha belenéz a varázsgömbbe?

+ Az a fejlődési ütem, ami a 2013 utáni időszakot jellemezte, aligha tartható. Én úgy gondolom, lassabban fogunk haladni, talán úgy, mint 2000 és 2012 között. De előrelépés bizonyosan lesz. Más területei lesznek a fejlesztésnek, én például nagyon fontosnak tartom, hogy a Grassroots-klubokban beágyazottabb legyen a női futball. Ez megyénként öt-hat sportszervezetet jelenthet. Jó volna, ha az MLSZ valamennyi megyei igazgatósága írna ki valamilyen felnőtt női és legalább egy leány utánpótlás-bajnokságot, az sem baj, ha csak 6-6 csapattal. Ha a szakmai előrelépésről beszélünk, ott kulcskérdésnek tartom a játékgyorsítást, általában a gyorsaság fejlesztését. A női labdarúgásban sokkal nagyobb a szerepe a gyors játékosoknak, mint a férfiaknál, ezt érdemes már a képzés során is szem előtt tartani. Jó volna, ha az általános futballközeg elfogadóbb volna a lányokkal, jobban magáénak érezné a női labdarúgást, ez sokat hozzátenne a szakág fejlődéséhez. De az, hogy a női futball folyamatosan fejlődni fog, nem lehet kétséges. A kocka el van vetve.