Hetvenöt éves Fazekas László

Fazekas László 1947. október 15-én született Budapesten. Magyarországon kizárólag az Újpesti Dózsa tagja volt, de ez csak kevésen múlott. „Az utcákon, a grundokon kezdtem futballozni. Lakásunk környékén, az Aradi utca, a Bajnok utca körül barátaimmal nagy mérkőzéseket játszottunk.” – mesélte később az indulásáról. Először a Fradi toborzójára ment el, miután édesapja jó barátságban volt a zöld-fehérek pólós legendájával, a lakásukhoz közeli Aradi utcában autós szakboltot vezető Kárpáti Györggyel, „Gyurikával”. De az Üllői úton azt tanácsolták neki, hogy „Előbb egyél még egy kis spenótot!” A család a VI. kerületben, az akkor már Bokányi Dezsőről elnevezett Bajnok utcában lakott, a későbbi ezüstcipős csatár onnan járt ki az edzésekre, Újpestre. 

 

„Tizenkét éves koromban már az Újpesti Dózsában rúgtam a labdát, az úttörőknél, és ez olyan romantikus volt akkor, úgy 1959-ben. Pénteken például az edzés után megkaptuk a felszerelést, és magunk vittük ki vasárnap a pályára. Ott játszottunk, ahol ma az újpesti sportcsarnok van, porban, homokban, és úgy érzem, az alapokat nagyon megtanultuk, hiszen én magam is itt töltöttem szabadidőm legnagyobb részét. Szeretettel emlékszem vissza első oktatómra, Kozák Pali bácsira, aki rúgófalat is felállíttatott, és nem fejeződhetett be úgy edzés, hogy félórákat ne gyakoroltuk volna a legkülönbözőbb rúgásokat. Tizenhat évesen már az ifjúsági csapatban szerepeltem, és jól emlékezetemben maradt, milyen boldog voltam, ha Göröcsöt, Szuszát láthattam. Arról az örömről nem is beszélve, ha néha beszédbe is elegyedtek velem.” 

 

A volt válogatott védő, Balogh II Sándor állította be először a felnőtt csapatba. 1965. november 7-én játszotta első NB I-es mérkőzését, a Megyeri úton góllal mutatkozott be a Dorog ellen (2:2), egy 18 méteres bombával vette be a bányászok legendás kapusának, Ilku Istvánnak a hálóját. 

 

 

1967-ben, alig túl a huszadik születésnapján, már ő volt a bajnokság első számú jobbszélsője. A Népsport és a Képes Sport osztályzatai alapján is bekerült az Év csapatába, valamint beszavazták a Labdarúgás által felkért szakértők is a havilap ankétján a B-csapatba, éppen a klubjában centert játszó társ, Bene előzte meg. Ezek után nem volt meglepő, hogy 1968. május 4-én bemutatkozott a nagyválogatottban, még abban az évben, ősszel, olimpiai bajnok lett dr. Lakat Károly edző csapatának tagjaként Mexikóvárosban. Az A-válogatottban 24 gólt szerzett, ezzel 19. az örökrangsorban, az utána bemutatkozottak közül csupán Nyilasi Tibor, Kiprich József és Gera Zoltán és Szalai Ádám előzi meg. 

 

A népszerű, becenevén „Kapa” 1969-től külföldre szerződéséig részese volt a Dózsa minden nagy hazai és nemzetközi sikerének. kilencszer volt bajnok (1969, 1970 tavasz, 1970–1971, 1971–1972, 1972–1973, 1973–1974, 1974–1975, 1977–1978, 1978–1979). 1969-ben, 1970-ben és 1975-ben duplázott a lila-fehérekkel, akik az élvonal aranya mellé elhódították a Magyar Népköztársasági Kupát. Mindhárom döntőn játszott, az 1970-es, Komlói Bányász elleni 3:2-es sikerhez két találattal járult hozzá. 1967-ben, 1968-ban, 1976–1977-ben, 1979–1980-ban ezüstérmet, 1965-ben, 1975–1976-ban bronzérmet vehetett át az NB I-ben. Élvonalbeli pályafutása tizenhat idényéből mindössze egyben, 1966-ban nem végzett az első három között a Dózsával, a csapat akkor negyedik lett. 

 

1975–1976-ban, 1977–1978-ban és 1979–1980-ban magyar gólkirály lett, utóbbi évadban a 36 találata ezüstcipőt (is) ért. Élete egyik legjobb mérkőzése után – 1976. május 15-én öt gólt szerzett a Ferencváros ellen a Népstadionban, a Dózsa által 8-3-ra megnyert rangadón – a Népsport tízes osztályzattal honorálta a teljesítményét. A nemzetközi porondon szerepelt a BEK elődöntőjében (1973–1974), a kor kiemelkedően legjobb csapatának, a Bayern Münchennek gólt lőtt a Népstadionban. Előtte a KK-ban (1967) és a VVK-ban (1968–1969) döntőt játszhatott a lila-fehérekkel. 

 

Nem volt híján a hazai elismeréseknek, ezek közül a legjelentősebb, hogy az MLSZ 1970-ben az Év játékosának választotta. Abban az esztendőben nagy fölénnyel választották meg az Év játékosának a Labdarúgás ankétján is. 1967 és 1972 nyara között minden bajnokság végén az NB I legkiválóbb jobbszélsőjének bizonyult a Népsport osztályzatai alapján. Az 1972–1973-as idénytől kezdve három éven át ismét ő került posztján az első helyre.

 

Két világbajnokságon vett részt, az 1978-ason Argentínában és az 1982-esen, Spanyolországban. Utóbbin már légiósként. Európa akkori második legjobb góllövőjét, ezüstcipősét 1980-ban a Royal FC Antwerpen szerződtette. Bálint László után ő volt a második „modern kori” magyar játékos, aki hivatalosan külföldre szerződhetett. Négy szezont húzott le a németalföldi piros-fehéreknél (105 mérkőzésen szerzett 34 gólja kiváló teljesítmény), majd egyet a Sint-Truiden sárga-kékeinél (1984–1985). Azon kevés, a harmincadik születésnapja után külföldre került magyar játékos egyike volt, aki azonnal átvette a profik mentalitását, sztár lett Belgiumban is. A legendás belga edző, Guy Thys hajdanán az Anwerpen története legjobb három csatára közé sorolta a belga sajtó által magyar varázslónak, Hongaarse tovenaarnak becézett, immár 42 éve Belgiumban élő Fazekas Lászlót, aki edzői pályafutása egyetlen hazai állomásaként a kilencvenes évek közepén Mészöly Kálmán segítője volt a válogatottnál.