Futballtörténeti konferencia ünnepelte a magyar labdarúgást

A megnyitót és egyben az első előadást Lovász Tamás István, a házigazda, az MLSZ Budapesti Igazgatóság igazgatója tartotta. Kiemelte az 1873-ban egyesített főváros szerepét az ország akkori labdarúgásában, beszélt arról, egyáltalán nem csoda, az akkori Budapest-centrikusság, hiszen a Millennium éve után különösen gyorsan fejlődő Budapest, lélekszámát tekintve, 1910-ig Európa legnagyobb városai közé emelkedett. Hangsúlyosan beszélt arról a dilemmáról, ami az 1901 és 1926 közötti magyar bajnoki rendszer sajátossága: országos bajnokságként emlegetjük a tulajdonképpeni Budapest-bajnokságot, miközben időről időre a legjobb vidéki csapat és a legjobb budapesti (az FTC vagy az MTK) megmérkőzött az országos bajnoki címért.

A következő előadó Kiss László szociológus, egyebek mellett az első két bajnokságot megnyerő BTC történetének kutatója volt. Beszélt a Budapesti Torna Club szerepéről – e klub két csapata játszotta az első, ma kiindulópontnak tartott bemutató mérkőzést 1897. május 9-én –, kulcsjátékosairól, külön is kiemelve Arthur Yolland, Gillemot Ferenc, Hajós Alfréd, valamint a talán kevésbé ismert játékosok közül Ray Ferenc, Bádonyi Gyula, Skrabák István és Ordódy Béla pályafutását, illetve életük a visszavonulást követő legérdekesebb epizódjait is.

Szociológust szociológus váltott a pulpituson. Szegedi Péter, egyebek mellett a nagysikerű Aranykor című könyv szerzője, sporttörténész a korszak labdarúgásának társadalmi hátterét elemezte. Kiemelte, hogy az első évtized bázisát a középosztály, azon belül is jellemzően diákok, egyetemisták adták, citált az MTK 1908-as bajnokcsapatáról egy összeállítást, amelynek alapján csak egy játékos (Kürschner Izidor) volt műszerész, azaz nem a fenti csoportokba sorolható. Beszélt a futballisták, különös tekintettel a válogatottak felekezeti hovatartozásáról.

1903 és 1926 között csak két klub nyert bajnoki címet: a Ferencvárosi Torna Club és az MTK. Tobak Csaba, a Fradi Múzeum vezetője azt szemléltette, hogyan vált a kezdeti „rugdalózókból” a Monarchia, sőt a teljes kontinens egyik legerősebb csapatává a Fradi. Érzékeltette, hogy ebben nagy szerepe volt az alapítóknak, az első játékosoknak, a tekintélyes Springer családnak, s annak a kohéziós erőnek, amelyet a játékosok képviseltek. Kiemelte az Üllői úti pálya felavatásának fontosságát, s büszkén emlegette az 1909-es év sikersorozatát, abban az évben „mindent vitt” a Ferencváros, a bajnokság, az Ezüstlabda-serleg, sőt a Közép-Európai Kupa elődjének is tekinthető Challenge Cup győztese is lett. Beszélt az 1911–1912-es nagy menetelésről, a németországi-angliai túráról.

Dénes Tamás futballtörténész váltotta őt a rövid szünet után, aki a korszak másik sikerklubja, az MTK nagy sorozatát idézte meg. A kék-fehérek 1913-tól 1925-ig példátlan sikert értek el, egymás után tíz bajnokságot nyertek meg, miközben, különösen 1916 és 1919 között, szinte megdönthetetlen gólcsúcsokat állítottak fel. Mindezt, különösen a csatársort tekintve, szinte két garnitúrával: a Winkler, Kertész II, Schaffer, Schlosser, Szabó ötöst követte aztán a Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny ötös. Érintette az álamatőrizmus problémáját, s tisztelgett a legendás klubelnök, Brüll Alfréd emléke előtt.

Sz. Nagy Tamás újságíró, futballmúltkutató az edzői szakma kialakulásáról, a csapatkapitányok korai szerepéről, s a hőskor legfontosabb edzőalakjairól is beszélt. Hangsúlyozta a magyar futballhagyományok ápolásának a fontosságát, s kiemelte az egymásra építkezés jelentőségét. Kulcsszavaiban megjelent az egyéni bánásmód fontossága (Tóth-Potya Istvánnál, Jávor Pálnál, Várhidi Pálnál is nyomon követte ennek meglétét, a hőskorból indulva a modern időkig jutva), s elemezte a hátravont középcsatár feladatkörének megjelenését a szakirodalomban (hangsúlyozta: Bukovi Márton előtt már Pataky Mihálynál és a Mamusich Mihály-Holits Ödön kettősnél is felbukkant). Külön kitért arra, hogy milyen értékes szakkönyveket írtak a két háború között külföldön magyarok, mint Konrád Jenő, Pozsonyi Imre és Székány Géza. Pozsonyi szerepére külön is kitért, jelezve szerepét az MTK rövidpasszos játékának megteremtésében.

Csillag Péter, a Nemzeti Sport főmunkatársa egyik kedvenc témájáról, a labdarúgás és az irodalom kapcsolatáról beszélt, olyan óriások sorait citálva, mint Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Németh László, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Zelk Zoltán. Szabó Dezsőt vagy Márai Sándort idézve megtudhattuk, hogy irodalmunk néhány nagysága nem volt éppen rajongója a futballnak, vagy a sportág szellemiségének.

Hegyi Tamás, a Nemzeti Sport újságírója az első világháború éveinek futballjáról tartott előadást. Elemezte milyen veszteségeket szenvedtek a klubok, s beszélt arról is, hogy kutatásai alapján hány futballista áldozatot követelt az I. világháború. Beszélt a hadifogságba került futballistákról is.

Dénes Tamás előadása zárta a konferenciát. Témája a magyar labdarúgás európai helye, nemzetközi megítélése volt. Beszélt a nemzetközi kapcsolatok kialakulásáról, az angolok vendégjátékairól, a válogatott mérlegéről, külön is kiemelve az első magyar futballsztár, a kontinentális léptékkel is a legjobbak közé tartozó Schlosser Imre szerepét. Szó került két ellenkező előjelű mérleggel zárt olimpiai tornáról, az 1912-esről (Vígaszdíj-győzelem) és az 1924-esről („egyiptomi csapás”). Külön is kiemelte a magyar légiósok nemzetközi sikereit, Schaffer Alfréd, Szabó Péter, Plattkó Ferenc szerepét ugyanúgy, mint két érdekes történetű formáció, a Makkabi Brünn és a Hakoah Wien meglepő előretörését. Mint mondta: az FTC-n, az MTK-n és a BTC-n kívül egyetlen más klubban sem szerepelt annyi válogatott játékos (jellemzően: más egyesületből beválogatva), mint a Makkabi Brünnben.