Faragó Lajos emlékére

– A különböző források „szórnak” a születési helyével kapcsolatban. Felbukkan Budapest, de Kispest is, tekintettel arra, hogy a település akkoriban még nem tartozott a fővároshoz. Hadd kérdezzem meg a legautentikusabbat: melyik a helyes változat?
Budapest. A Baross utcában születtem, pedig valóban Kispesten lakott a család, én is ott nőttem fel aztán. Egyébként Kispesten is volt szülőotthon, édesanyám mutogatta is annak idején, amikor arrafelé sétáltunk. De én, mint mondtam, a Baross utcában jöttem a világra.

– Közel laktak a kispesti pályához?
Nem túl messze. Akkoriban Varjú Kálmán utcának hívták a miénket, s most megint úgy hívják. Olyan kispolgári, vagy munkásházak voltak a környéken, emlékszem a szemben lévő kifejezetten szép ház volt, még pincét is építettek alá, aminek aztán a háború vége felé lett jelentősége, mi is lementünk oda, ha jöttek a bombázások.

– Ezek szerint ott vészelték át a háború végét?
Egy részét igen, előttem van, ahogy mentek a repülők Csepel felé, hogy ott aztán megszórják a gyárat, meg a vasútvonalat. Ha láttuk, hogy jönnek, már pucoltunk is a pincébe, legalábbis leggyakrabban. Mert az is előfordult, hogy a házunk padlásáról megpróbáltunk kikukucskálni, nézni a repülőket.

– A kispesti pálya nagyon súlyos károkat szenvedett a harcok idején.
Nem volt könnyű a helyzet. De mindenki futballozni akart. Mire visszatértünk Orosházáról, ahol a háború végét átvészeltük, már kerestek a srácok, menjek futballozni, várnak a pályán. Köztük volt, például Bárfy Toncsi. (Bárfy Antal aztán 120 NB I-es mérkőzésen 27 gólt szerzett. A Bp. Honvéddal bajnok is volt, s futballozott később a Vasas Izzó, a Szolnoki Légierő és aztán 1956 és 1963 között a Vasas színeiben. Lánya, Bárfy Ágnes a hetvenes évek egyik legjobb magyar női labdarúgója volt.) A „kis Faragó”, így hívtak, mert a bátyám is rúgta a labdát. Amikor kimentem a pályára, azonnal adtak fekete mezt, nadrágot, mondták, nézzek magamnak cipőt. Szegénység volt, de megteremtették a lehetőségét annak, hogy mozoghassunk, sportolhassunk, futballozhassunk.

– Akkor már tudta, hogy kapus lesz?
Szerettem védeni. Meg én voltam mindig korban a legkisebb, úgy hogy a fiúk is mindig engem parancsoltak a kapuba. De nem bántam meg, elhihetik.

– Mióta nézte a Kispest mérkőzéseit?
1938–1939-ben avatták az új pályát, akkor én hat-hét éves voltam, s már jártam apámmal a meccsekre. Kézen fogott, s már mentünk is vasárnaponként. Apám is, akinek egyébként György volt a keresztneve, kapus volt, a Kispesti Törekvésben védett, s amikor valami gond volt valamelyik kapussal, egy évre átigazolta őt a KAC. De nem akart, vagy nem tudott profi játékos lenni, nem adta fel az állását.

– Együtt figyelték a Kispest nagyszerű kapusait a tribünről. Vécsey Adolfot, sőt Bozsik József bátyját, Istvánt is.
Micsoda nagyszerű kapus volt a „Cigány”! Idősebb nálam vagy hét-nyolc évvel, már a negyvenes évek elején bekerült az első csapatba. Kár, hogy megbetegedett a tüdeje, még a Budapest-válogatottságnál is többre vihette volna. Egyébként a Bozsik család is átköltözött egy idő után a közelünkbe, a Rózsa utcába.

– A negyvenes évek végén a kispesti játékosok is állásban voltak már, nemde?
A legjobbaknak Bozsik Cucunak, Puskás Öcsinek, Nehadomának, az Olajkároknak a város adott állást, de mindenkinek volt munkája a futballon kívül. Aztán amikor a KAC-ból Budapesti Honvéd lett, változott a helyzet. Hivatásos katonák lettek, illetve lettünk.

– Önnek mi az eredeti szakmája?
Szakmát tanultam, a Siemensnél szerszámkészítő és idomszerész segéd voltam két éven keresztül. Aztán 1952-től, amikor elértem az alsó korhatárt, katona lettem.

Faragó Lajos 1932. augusztus 3-án született Budapesten. Első klubja a Kispesti AC volt, amelybe 1945-ben igazolták le. Soha nem váltott egyesületet, de 1950 elejétől a Budapesti Honvéd tagja volt. 1963-ban visszavonult, 146 élvonalbeli mérkőzéssel a háta mögött. A katonaklub színeiben 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben bajnok, 1955-ben Magyar Népköztársasági Kupa-döntős, 1959-ben KK-győztes lett. Szerepelt az utánpótlás-, a B-, a katona- és az olimpiai válogatottban, 1954 és 1957 között hétszeres A válogatott volt. Bronzérmes lett az 1960-as római olimpián.
Játékos-pályafutása befejezése után a Bp. Honvéd edzői stábjában dolgozott, kapusedzőként, illetve az ifjúsági csapat irányítójaként. 1974 tavaszán, Mészáros József utódaként az NB I-es csapatot is irányította. Dolgozott a Kossuth KFSE edzőjeként, s rövid ideg Szíriában (1978) és Mozambikban (1979) is.
2019. május 13-án Budapesten hunyt el.

– A dokumentumokból kiderül, hogy 1952 novemberében, a Szeged ellen 3:2-re megnyert idegenbeli meccsen védett először az NB I-ben. De más mérkőzésen védett már korábban is az első csapatban?
Már 1951-ben, amikor a két kapus, Grosics Gyula és Garamvölgyi Ágoston sérültet jelentett, egy nemzetközi mérkőzésen védtem. Kikaptam a felsőből egy labdát, Lóri, azaz Lóránt Gyula hátra is szólt, hogy „Ez az, Kicsi, közénk való vagy!” Az 1952-es helsinki olimpia idején a válogatottak, ugyebár, Finnországban voltak. Feltöltötték a keretet, hoztak még néhány játékost „kívülről” is, így Komlóssy Imrét Debrecenből, vagy Vad Istvánt – a mostani játékvezető nagyapját –, aki egy bő fél évvel korábban még honvédos volt. Kaptunk gyönyörű egyenruhákat művészegyüttestől, aztán elmentünk játszani Csehszlovákiába. Előbb játszottam nemzetközi meccsen, mint bajnokin, s előbb voltam egyenruhában, mint ahogy bevonultam. De aztán tényleg katona lettem.

– 1952-ben már Kalmár Jenő irányította edzőként a Bp. Honvédot. Milyen ember és milyen tréner volt?
Emberként végtelenül udvarias, halk szavú, én nem is ismertem olyat, aki vele ne lett volna jóban. Játékosként óriási klasszisnak számított a húszas-harmincas években, kora egyik legjobban fejelő játékosának mondták. Mi is láttuk, hogy csodálatosan fejel, de megerősíthetem, hogy a rúgótechnikájával sem akadt gondja. Amikor edzésen a kapuban álltam, s ő odajött rugdosni, bizony nem nagyon értem le a labdáira. Hihetetlenül jól és pontosan rúgott bokából.

– Mennyiben volt más, mint az elődje, idősebb Puskás Ferenc?
Mindketten jó edzők voltak. Azért nehéz az összehasonlítás, mert Öcsi apja akkoriban már beteg volt.

– Voltak már akkoriban speciális foglalkozások a kapusoknak?
Nem, legalábbis nem voltak még kapusedzők. De nálunk, a Honvédban, amikor Babolcsay György egy kicsit perifériára került, s már egyre inkább az edzői pályára készült, sokat foglalkozott velünk. Kapura rúgott, ívelgette a labdákat, megdolgoztatott bennünket.

– Ön 1952-ben öt, 1953-ban három bajnokin védett, aztán 1954 végén már tízen. Akkoriban tiltották el Grosics Gyulát.
1954 novemberétől én védtem a bajnokság hátralévő mérkőzésein, egyet kivéve. Az éppen a híressé vált, a Vörös Lobogó elleni 9:7 volt.

– Azon Sántha József állt a kapuban, szegénynek az maradt az egyetlen NB I-es mérkőzése, hét gólt kapott.
Sérült voltam, nem tudtam védeni. Emlékszem, sok hó esett, de a pályát szépen letakarították. Mi már megnyertük a bajnokságot, valójában nem is volt érdekes az eredmény, mind a két csapat nyílt sisakkal támadott. Akkoriban még az volt a fontos, hogy minél több gólt rúgjunk, nem az, hogy minél kevesebbet kapjunk. Már az első félidőben tíz gól esett, 7:3-ra vezettünk, aztán 9:7 lett a vége. Még arra is emlékszem, hogy Lóránt Gyula és Sándor Csikar valami régi afféron nagyon összekaptak az első félidőben, ezért aztán Kalmár Jenő és Bukovi Marci bácsi lecserélték őket. Pedig Csikar két gólt is rúgott az első félidőben.

– A Grosics-féle eltiltás és az emlegetett 9:7-es meccs között történt még egy nagyon fontos esemény: bemutatkozott az A válogatottban. Ha úgy tetszik, az Aranycsapatban. Nem akárhol és nem akármilyen publikum előtt.
A skótokkal játszottunk Glasgow-ban, a Hampden Parkban, 134 000 néző előtt. Nem játszottak rosszul a skótok, de végül 4:2-re nyertünk. Azt hiszem, jól mehetett a védés, egy skót család még meg is ajándékozott egy naptárral. Mindmáig megvan.

– Az ötvenes évek közepén Grosics Gyulán kívül is számos klasszis kapus védett a magyar NB I-ben, s a válogatottban. Jellemezné őket? Kezdjük a sort Gellér Sándorral!
Sanyi jó kapus volt, de néha a kelleténél kissé idegesebb. Azt hiszem, nehezen viselte, hogy a válogatottban olyan sokat kellett a kispadon ülnie. Talán Gyula valamivel többször is átadhatta volna neki a helyét, amikor vezetett a csapat.

– Ilku István még többet ült a padon.
Pista Dorogon védte végig a teljes pályafutását, neki fura volt a válogatottban védeni, egyetlen aspektus miatt. A klubmeccseken nem tudott hozzászokni, hogy nincs játékban szinte a teljes meccsen, s aztán két-három szituációnál muszáj bravúrral közbeavatkozni. De természetesen nagyszerű kapus volt ő is.

– Danka Imre, Fazekas Árpád, Komáromi Tibor?
A pécsi Danka jó adottságú kapus volt, talán lefelé nehezebben védett. Fazekas Árpádra nagy bohémként emlékezem, nagyon hamar külföldre ment. Komáromi Tibi nagytermetű, határozott kapus volt.

– 1956. november elsején a Bp. Honvéd, s benne az első számú kapus, Faragó Lajos nyugat-európai túrára indult. Kint a nagy sikerrel megvívott barátságos mérkőzések mellett lejátszotta Bilbaóban az Atlético elleni első BEK-meccset, amelyet a baszkok 3:2-re megnyertek. A visszavágót az UEFA nem engedte Budapesten megrendezni, ezért Brüsszelben fogadta a Honvéd az ellenfelét. Kiesett a csapat, s ebben alighanem az Ön sérülése is szerepet játszott.
Egygólos hátránnyal kezdtük a mérkőzést, s sokáig 1:1-re álltunk. A hatvanadik perc táján engem az egyik baszk fejbe rúgott, elöntötte a vér a szemüregemet, nem láttam, csak az egyik szememre. Levittek, bekötöztek, közben Czibor Zoli állt a kapuba. Nem láttam, utóbb tudtam meg, hogy kapott két, mondjuk úgy, elkerülhető gólt. Amikor magamhoz tértem, valamelyest kitisztult a látásom, visszakéredzkedtem a pályára. A végén kiegyenlítettünk, sőt akadt még egy lehetőségünk, de a bíró közbefújt. Így estünk ki.

– Viszont így elmehettek Dél-Amerikába.
Sokszor ígérték már nekünk, hogy mehetünk, s ugyanannyiszor nem lett belőle semmi. Elmehettünk helyette, például, 1955-ben, Svédországba. Most adódott a lehetőség, s a legtöbben úgy éreztük, nem szabad kihagyni. Néhányan hazatértek, csatlakozott helyettük Szolnok Pista, Lantos Miska, Szusza Feri, Grosics Gyula pedig már korábban velünk volt. Karácsony táján már Olaszországban volt a táborunk, ott kellett szervezkedni. Január elején utaztunk át Rio de Janeiróban, ahol pokolian meleg volt. Először ott futballoztunk, aztán jártunk São Paulóban, az utolsó két meccset pedig Venezuelában, Caracasban játszottuk. Addigra már elfáradt az egész, meg elfáradt maga a csapat is. Öcsiéket hívták mindenhova, szerintem életükben annyi keresztelőn nem vettek részt. Át lehetett volna még ruccanni Közép-Amerikába, de már nem volt kedvünk.

– Akkor már lehetett tudni, hogy kik maradnak kint?
Puskás Öcsinek, Kocsisnak és Czibornak, sőt azt hiszem, (Grosics) Gyulának is megvolt a menekült passzusa. Mi elkezdtük szervezni a hazajutást. Először a holland konzulon keresztül, a KLM gépével akartunk jönni, de ott problémák adódtak azzal, hogyan jutunk tovább Amszterdamból. Magyarok mindenhol vannak a világban, sikerült egyikükön keresztül a francia konzultól segítséget kapni, aki elintézte, a KLM gépéről áttegyenek az Air France járatára, s hogy aztán eljuthassunk Bécsbe.

– A kinnlétük alatt hogyan próbálták hazatérésre bírni Önöket?
Nem kellett kapacitálni bennünket, a többség mindenképpen haza akart jönni. Én elég sokat repkedtem a nagyvilágban, de nem hogy külföldről, de még vidékről is nagyon gyorsan Budapestre vágyom. Ugyanakkor Sebes Gusztáv szinte kétnaponta felhívatta a margitszigeti Nagyszállóból Bozsik Cucut a feleségével, Valival. Cucu csendes ember volt, de tisztelték a többiek, Sebes talán azt akarta, hogy rajta keresztül bomoljon meg az egység.

– Bécsből könnyű volt hazatérni?
Szereztünk autót, elvásároltuk a pénzünket, aztán jöttünk. Nagyon sokat segített egy hihetetlenül rendes ember, Schumet Lajos, aki, amellett, hogy nagy szurkolónk volt, alezredesként tudott intézkedni. Átléptük a határt, Győrben ebédeltünk, aztán hazajöttünk. Bevittek minket a Hold utcára, a fináncokhoz, ott elszámoltunk, amivel kellett – s megérkeztünk.

– Tudták, hogy eltiltás vár Önökre?
Számítottunk rá, de nem sokon múlott. Azon, hogy Marosán György azt parancsolta, hogy március elsejére legyünk itthon, s végül hetedikén, vagy nyolcadikán jöttünk meg. A legtöbbünket három hónapra tiltottak el a bajnoki meccsektől, s további háromra a nemzetközi mérkőzésekről. Május 12-én játszhattam újra bajnokit.

– Tulajdonképpen az Önök eltiltásának igazi vesztese a Budapesti Honvéd volt.
Ez így van. Majdnem kiestünk a félidényes bajnokság végén. De van egy gyanúm, hogy éppen ez volt a szándék, ezért írták ki csak egyfordulósra a szezont. Sokaknak csípte a szemét a Honvéd eredményessége, nem bánták volna, ha a klub eltűnik a süllyesztőben.

– Nem tűnt el, sőt, a következő két szezonban második, majd harmadik lett. Aztán kisebb visszaesés következett, de 1963-ban ismét ezüstérmet nyert a gárda. Már Faragó Lajos nélkül. Még nem is egészen 31 évesen miért döntött a búcsú mellett?
Tulajdonképpen visszavonultattak. De azt is mondhatnám, hogy azért alakult így, mert katona voltam. Az 1962–1963-as szezonban viszonylag keveset védtem, a szezon végén pedig bizonyos jelekből azt érzékeltem, hogy nem igazán számítanak rám. Akkoriban megkeresett a Komlói Bányász, s egy vagon szént, meg 50 000 forintot ajánlott értem. Mindkettő nagy tétel volt. Még azt is megbeszéltük, hova rakják majd le a szenet, vártam, hogy majd ismét jelentkeznek. Egy kis idő múlva már én kérdeztem rá, mi a helyzet. Csodálkoztak, hogy én nem tudom, hogy a Honvéd nem enged el.

– Miért nem engedték el?
Nem tudom. Talán volt egy bizonyos fajta anyagi vonatkozása is, egy klubtársam az összegről hallva háromszor annyit kért – a maradásért. A Honvédnál aztán rám bízták az ificsapatot, s foglalkoztam a kapusokkal is, egy idő után, például Bicskei Bercivel is.

– Van olyan, amit sajnál a pályafutására visszatekintve? Ami miatt hiányérzete van?
A nagy tornákról – leszámítva az 1960-as, bronzéremmel zárt római olimpiát, ahol a peruiak elleni csoportmérkőzésen védtem – lemaradtam. Az 1958-as világbajnokságra kijuthattam volna, de közbe jött a porcsérülésem. S még talán 1964-be is eljuthattam volna a tokiói olimpiára, Lakat Karcsi bácsi nagyon kedvelt, tudom, hogy benne voltam az elképzeléseiben. De hát visszavonultattak.