Európa Kupa-győzelem, látnok kapus, meg egy Détári-gól

1953-ban a római Olimpiai Stadion megnyitására volt hivatalos a magyar Aranycsapat. Tétmérkőzésre egyben, ugyanis az Európa Kupa, akkori nevén a dr. Gerö Kupa 'döntőjéül' is szolgált a találkozó. Ma már futballtörténelem: Sebes Gusztáv válogatottja Hidegkuti Nándor egy, valamint Puskás Ferenc két góljával simán, 3:0-ra nyert, s elhódította a serleget. Azért is érdemes ezt hangsúlyozni, mert gyakran csak az olimpiai bajnoki címet sorolja fel az utókor az Aranycsapat megnyert címei között. Pedig a lista kiegészítendő a közép-európai országok részvételével rendezett Európa Kupával is!

De vissza a mérkőzéshez, illetve annak előzményeihez. A kor szelleme áthatotta a találkozó előtti nap történéseit. Idézzük a Népsport korabeli beszámolóját: 'A magyar csapat nem a legjobb előjelek között vágott neki ennek a mérkőzésnek. Az osztrákok ellen idehaza meg kellett elégednünk a döntetlennel. A bajnoki mérkőzések során nem egy válogatott játékosunk mérsékelt formát árult el. De a nagy feladat, a magyar színek dicsőségének idegenben való megvédése új erőket hozott felszínre fiainkban, fűtötte őket az a tudat is, hogy mialatt idehaza dolgozó népünk a választásokon tesz hitet a béke és a szocializmus ügye mellett, nekik sportgyőzelemmel kell szavazniuk Rómában. A mérkőzést megelőző délután a magyar válogatott labdarúgó-csapat a L’Unita szerkesztőségében és a nyomdahelyiségeiben tett látogatást. Az Olasz Kommunista Párt lapjának vezetői és dolgozói nagy szeretettel fogadták itt a magyar sportküldöttséget. A szívélyes fogadtatás után a csapat tagjai megtekintették a nyomdahelyiségeket. A nyomdászok nagy örömmel üdvözölték a játékosokat, s egyikük rövid beszédet intézett hozzájuk. Örömét fejezte ki abból az alkalomból, hogy a hatalmas eredményeket felmutató magyar dolgozó nép világhírű labdarúgói megjelentek körükben. »Büszkék vagyunk önökre – mondta. – Nagy figyelemmel kísértük kiváló szereplésüket a helsinki olimpián és elismeréssel adóztunk a 16 magyar olimpiai bajnokságnak. A mi elismerő tapsunk vasárnap nemcsak a győztes csapatnak szól majd, hanem annak a nagy ügynek is, amely közelebb hozza egymáshoz a holnap embereit a szabadság és béke jegyében.« Ezt a gondolatot jelképezi az Olasz Kommunista Pártnak a mérkőzés alkalmából kibocsátott plakátja is, amelyet mindenütt ott lehet látni Róma házainak falain. A plakát két labdarúgót ábrázol, amint kezet szorítanak egymással.'

A mérkőzés végén az olaszok nyújtottak gratuláló jobbot az ezúttal a legendássá lett tizeneggyel kezdő, magyar csapatnak, a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti (Palotás, 46. p.), Puskás, Czibor összeállítású legénységnek. A 40. percben szerzett vezetést a magyar csapat, megszületett az első hivatalos gól az új Olimpiai Stadionban: Bozsik kiugratta Hidegkutit, aki egy testcsellel villámgyorsan elhúzott Grosso mellett, és 10 méterről hatalmas erővel, laposan lőtt. A labda védhetetlenül vágódott a vetődő Sentimenti hasa alatt a kapu jobb oldalába. A második félidő első felében végleg eldőlt a meccs, a csapatkapitány két góljával. A 63.percben Czibor középről Budai II-höz játszott, a szélső ívelt beadása után Kocsis fejjel szöktette Puskást, aki egyedül törve a kapu felé, kicselezte Grossot és Venturit, s 5 méterről félmagasan a jobb sarokba vágta a labdát. Hasonló mestermunka volt a harmadik találat a 70.percben: Budai II Palotáshoz játszott, a középcsatártól Puskáshoz került a labda, ő egy csellel becsapta a szerelni igyekvő védőket, s 15 méterről, nagy erővel félmagas lövést küldött a jobb sarokba.

A mérkőzés napján, 1953. május 17-én választásokat tartottak Magyarországon. Utóbb kiderült, hogy még alig kezdődött el a találkozó – s így a rádióközvetítés –, máris csöngött 'a' telefon a Rádióban. Rákosi Mátyás jelentkezett, aki zord hangon kérdezte, mennyi a mérkőzés végeredménye. 'Nincs még végeredmény, Rákosi elvtárs, nulla-nullára állunk' – hangzott a felelet. A párt első embere haragra gerjedt: 'Hogy-hogy? Hát nem felvételről közvetítenek? És ha nem győzünk, akkor elrontják a nép hangulatát a választásokon? Ki vállalja ezért a felelősséget? És ki engedte ezt meg maguknak!?' A rádiósok válasza szerint Sebes vállalta a felelősséget. Szegény… Pedig ő is tudta, huszonnyolc éve nem győzött a magyar válogatott Itáliában. Rossz rágondolni, mi történik, ha a negatív széria folytatódik. Ám a válogatott története egyik legpazarabb kilencven percét produkálta, s győzelmével elhódította az Európa-kupát. A római diadal talán még az olimpiai bajnoki címnél is nagyobb visszhangot kiváltó siker volt, amelyre valóban az egész világon felkapják a fejüket a futball barátai. Hidegkuti Nándor így emlékezett: 'A római győzelem után Európa legjobbjának kiáltottak ki bennünket. Szerintem a sikernek az volt a fő oka, hogy a csapatban hat-hét kiforrott tudású klasszis – az akkori világsajtó szerint világklasszis – játszott.'

Bizonyos értelemben döntőt játszott amagyar válogatott 1972. május 17-én is. A belgrádi mérkőzés arról döntött, bekerül-e Illovszky Rudolf ezen az estén Rothermel Ádám – Fábián Tibor, Páncsics Miklós, Bálint László, Juhász Péter – Juhász István, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor – Szőke István, Bene Ferenc, Kű Lajos összeállításban játszó válogatottja Európa legjobb négy csapata közé, a belgiumi négyes döntőbe.

A csoportmérkőzéseket követő sorsolás a román válogatottal párosította a csapatot a negyeddöntőben. A budapesti találkozó után a románoknak állt a zászló – holott két, magyar anyanyelvű szerzett csak gólt. Branikovits László góljára ugyanis Szatmári Sándor ('hivatalos nevén': Alexandru Satmareanu) válaszolt. Két héttel később Bukarestben viszont nyerhetett volna a magyar gárda, Szőke, Dobrin és Kocsis Lajos góljaival vezetett… Ám az első félidő utolsó percében a Honvéd 'kis karmestere' kihagyta a jogosan megítélt büntetőt. Ráadásul a második játékrészre a hazaiak nagyon feljavultak, s a 81. percben Neagu kiegyenlített… A belgiumi négyes döntőbe jutás így harmadik mérkőzésen dőlt el.

Érdekes, hogy a magyar válogatott a mérkőzés reggelén még a Margitszigeten, a Nagyszállóban ébredt, s csak délelőtt repült Belgrádba. Így volt ez jól – igazolja az eredmény. A 26. percben már vezetett a magyar csapat, Páncsics a saját tizenhatosáról indult, majd szöktette Szőkét, a jobbszélső beadott, Bene fejese kipattant Raducanuról. Kocsis jól érkezett és tizenhét méterről bal belsővel a kapuba lőtt. Lupescu már csak a gólvonalon túl ért a labdához. Hat perccel később kiegyenlítettek a románok: Dumitru labdáját Dobrin kapta. Nagy kavarodás támadt a magyar kapu előtt, Juhász Péter Dobrin lövését ballal, estében hárítani akarta, de Neagunak sikerült elcsípnie a labdát és három lépésről a kapu jobb oldalába vágta. Sokáig úgy festett, ahogy Budapesten és Bukarestben, Belgrádban sem bír egymással a két csapat. Ám aztán jött a 87. perc varázslata: Páncsics felszabadított a magyar kapu előtt, Juhász Péterhez továbbított, a balhátvéd a román kapu tizenhatosának előterébe küldte a labdát. A lapos labdát Kű átlépte, az Benéig jutott, a középcsatár az őt támadó két román védő között csinált egy cselt, majd legurította a labdát a nagyszerűen érkező Szőke elé, a jobbszélső tizennégy méterről laposan, élesen a jobb sarokba lőtte a labdát – a magyar csapatot meg az Eb négyes döntőjébe. A találkozó után sokan gratuláltak az ezúttal csak a kispadon helyet kapó Géczi Istvánnak. A Fradi kapusa ugyanis még a meccs előtt, a kispadra ülve azt mondta: 'Ezt a meccset megnyerjük, mégpedig 2-1-re, a 88. percben lőtt góllal'. Egy percet tévedett…

1987-ben egy győzelem és egy vereség indította Verebes József kapitányi korszakát. Mind a kettő kalkulálható volt: Cipruson Boda Imre góljával sikerült győzni, Hollandiában az Oranje nyert, Ruud Gullit és Arie Mühren egy-egy góljával. Következtek a lengyelek, a harmadik Eb-selejtezőn. A mexikói világbajnokság balsikere megtette romboló hatását, két évvel korábban, 1985. május 14-én 74 000 néző látta a magyar–hollandot a Stadionban, 1986 márciusában nagyságrendileg ugyanennyien a brazilok legyőzését, ebből lett 1987 májusára 10 000 néző az első hazai selejtezőn. Kár, hogy csak ennyien voltak, mert a magyar támadósor kitett magáért: 5-3-ra győzött a Gáspár József – Farkas Tibor, Híres Gábor, Szalai Attila, Péter Zoltán (Preszeller Tamás) – Rostás Sándor (Kékesi Rezső), Garaba Imre, Détári Lajos – Kiprich József, Vincze István, Szekeres József összeállításban szereplő csapat. A lengyelek ugyan az elején kétszer is vezettek, a félidő csak 1-1 volt, de a második félidőben, megtoldva Vincze 'Pilu' gólját, Détári Lajos kétszer, Péter Zoltán és Preszeller Tamás egyszer bevette Wandzik kapuját. 'Döme' második gólja miatt maradt igazán emlékezetes a meccs: ez volt az a szabadrúgás gól, amelyet majdnem a szögletzászlótól, balról, parádés rúgótechnikával csavart át a hosszú felső sarokba.

Három sikert aligha ront el egy kudarc – de azért tény, hogy az 1988. május 17-i, osztrákok elleni 0-4-et nehezen emésztette meg a korabeli sajtó. Mi több, a vereség Bálint László szakmai igazgató állásába került. Pedig sem az osztrákok nem voltak annyival jobbak, sem a magyar csapat nem volt ennyire gyenge – mégis nagy vereség lett a vége. A Disztl Péter – Sallai Sándor, Balog Tibor, Pintér Attila, Sass János (Kozma István) – Fitos József (Keller József), Bognár György, Garaba Imre, Détári Lajos – Kiprich József, Vincze István (Esterházy Márton) összeállítású gárdának nem volt ellenszere az osztrák csatárok, elsősorban a mesterhármast szerző (pályafutása során összesen három válogatottságig jutott) Rupert Marko játékára.