Elhunyt Várhidi Pál

Várhidi (Vinkovits) Pál 1931. november 6-án született Újpesten. A helyi Törekvésben kezdett futballozni 1942-ben, majd 1945-ben a szintén újpesti, az Attila utcában székelő Wolfner Bőrgyár csapatához igazolt. A „bőrösöknél” négy esztendőt húzott le, aztán 1949-ben átment az Újpesti TE együtteséhez. Akkor öltötte magára a lila-fehér szerelést, amelyhez 1965-ig, a visszavonulásáig hűségesnek bizonyult. A klub színkombinációja megmaradt, a név közben változott, előbb Budapesti Dózsára, utóbb Újpesti Dózsára.

1950 őszén mutatkozott be az élvonalban. Opata Zoltán edző balfedezetnek állította a sajtóban akkor még Vinkovicsnak (a Vinkovits lett volna a helyes) nevezett újoncot, aki a szezon hátralévő részét ezen a poszton játszotta végig. 1951 márciusában lett belőle Várhidi – Balogh II Sándor, a csapat egyik legtekintélyesebb tagja volt „keresztapa” ő találta ki egy olyan nevet, amit (szerinte) könnyebb kimondani.

Várhidi Pál az 1953 augusztusában megrendezett VIT-tornán (Világifjúsági Találkozó) a magyar utánpótlás-válogatott valamennyi mérkőzésén játszott Bukarestben, a balhátvéd posztján. Mind a négy találkozót megnyerték a mieink, a döntőben Romániát győzték le 4:3-ra augusztus 15-én. Ha az A-válogatottban csak 1954 őszén játszhatott is először, kerettagként részese volt az Évszázad mérkőzésének és a svájci világbajnokságnak is. Az 1954-es magyarországi Főiskolai Világbajnokságon (FVB) ezüstérmet szerzett

. A nagyválogatottban 1954. szeptember 19-én szerepelt először, a Népstadionban 5:1-re legyőzte a nemzeti tizenegy Románia legjobbjait, Várhidit Lóránt Gyula helyére cserélte be Sebes Gusztáv a 80. percben. 1957. június 23-án a nemzeti együttesünk 4:1-re megverte Bulgáriát világbajnoki selejtezőn. Várhidi Pál azon a meccsen szerepelt utoljára játékosként a válogatottban.

Játékosként 1960 volt a legsikeresebb éve: megnyerte az Újpesti Dózsával a bajnokságot, és bronzérmes lett a római olimpián. Az érem lehetett volna fényesebb is, de a szinte mindig biztos ítéletvégrehajtó a dánok elleni elődöntőben elrontotta a tizenegyest.

Az 1961–1962-es KEK-bravúrnak csak módjával lehetett részese. A lila-fehérek nyolc találkozójából három jutott neki, igaz, a két legfontosabbon, a Fiorentina elleni vesztes elődöntőkön (0:2, 0:1) pályára lépett. Várhidi Pál az utolsó bajnoki meccsét éppen a 34. születésnapján játszotta.

Edzői pályafutásának állomásai: Váci SE (1966–1967), BEAC (1968–1969), Újpesti Dózsa (1970–1980, vezetőedzőként 1974–1980), Gödi TSZ SK (1981–1983), közben Nyíregyházi VSSC (1982 tavasz, szaktanácsadó), al-Naszr (Kuvait, 1983–1986), Gödi TSZ SK (1986–1990), Elektromos (1990–1995), Fóti SE (1995–1997).

Az újpesti futballtörténelem legsikeresebb klubedzője, négyszeres bajnok (1974, 1975, 1978, 1979), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1975), BEK-elődöntős (1974) volt a lila-fehérekkel. Egyetlen teljes idényében sem végzett a harmadik helynél rosszabb helyen a Dózsa – mi több, az 1976-os harmadik hely a kisiklást jelentette. 1980 őszén méltatlanul gyorsan menesztették a csapat éléről.

Fia, Várhidi Péter 1998-ban bajnoki címet nyert az Újpesttel. Övék az egyetlen apa-fiú pár, amelynek mindkét tagja edzőként bajnoki címet nyert a magyar labdarúgó-élvonalban – ráadásul ugyanabban a klubban.

A Magyar Labdarúgó Szövetség osztozik a legendás Várhidi Pál családjának gyászában.

---