Chapuisat tanítómestere

Kovács István Salgótarjánban született 1953. április 21-én, a közeli Nagybátonyban kezdte a pályafutását, ahol édesapja volt a sportkör elnöke. Aligha kellett „protekció” a gyereknek: szikrázóan tehetséges, és szélvészgyors volt. 1964-től 1971-ig játszott a bátonyi egyesületben, előbb a korosztályos csapatban, majd a felnőttek között. Tizennyolc évesen átkerült az akkor története legszebb időszakát élő Salgótarjáni BTC együttesébe.

Az első osztályban 1971. augusztus 15-én, Kispesten, a Bp. Honvéd ellen mutatkozott be, Palotai Károly játékvezetése mellett a bányászok 1-1-re végeztek. A Magyar – Kmetty – Gecse, Sáfrány, Varga S., Vertig – Szalay, Répás, Básti – Kajdy, Horváth F. tizenegybe a 81. percben szállt be Kovács, a balszélső helyére. A még csak 18 éves csatár 22 mérkőzésen játszott a bajnoki bronzérmet nyerő csapatban, csak a legendás társ, Jeck Ferenc (10) szerzett nála a csapatból több gólt. Kokó nyolcig jutott.

1974-ig maradt a bányászcsapatban, Moór Ede, Kovács Imre, majd Dávid Róbert volt az edzője. 1975-ben felkerült a Vasashoz, amelyben pályafutása legsikeresebb korszakát töltötte. A piros-kékeknek három kiváló középcsatára is volt akkoriban, ő, Izsó Ignác és Várady Béla, ezért aztán hol centerben, hol jobbszélsőként játszott. 1976-ban, alig túl a 23. születésnapján bekerült a válogatottba, majd 1977-ben megnyerte a bajnoki címet a piros-kék együttessel.

Az 1977-es (mindmáig utolsó) bajnokcsapat diadalának éve egybeesett a Vasas Szakszervezet születésének 75. évfordulójával. A matematika tényszerű, a dátumok stimmelnek, de méretes igazságtalanság lenne az angyalföldi gárda sikerének értékét kétségbe vonni. A visszatért Illovszky Rudolf keze alatt nagyon erős, egyszersmind látványos támadójátékot mutató gárda alakult, amelyben Müller Sándor elsőrangúan dirigált. Zombori Sándor elképesztő távokat futott le mérkőzésről mérkőzésre, miközben temérdek labdát szerzett, s megcsillantotta kivételes rúgótechnikáját. Gass István jobbnál jobb labdákkal szolgálta ki a csatárokat, vagyis a posztján a zseniális Fazekassal is versenyre kelő Kovács István, az ördöngösen cselező Izsó Ignác és a gólkirály, az európai ezüstcipőt elnyerő Várady Béla alkotta triót. A Vasas 100-45-ös gólkülönbséggel zárta az évet, mindössze három bajnokiján nem szerzett gólt. A kulcsidőszak április közepe volt, a Vasas előbb az Újpestet, majd a Ferencvárost is 4-1-re verte meg a Népstadionban, kettős rangadón. Utóbbin 75 000 néző figyelte a piros-kék varázslatot. Abban az esztendőben egyébként a Vasas közel állt a duplázáshoz, a Diósgyőri VTK mögött második lett az MNK-ban.

1979-ben klubot váltott, a Tatabányai Bányász játékosa lett, még onnan is bekerült egyszer (tizedszer) az A-válogatottba. A kék-fehéreknél a legjobb idénye az 1980–1981-es volt, bajnoki ezüsttel. Mi több, egy évvel később bronzérmes lett a Bányász, dr. lakat Károly alapcsapata a következő volt: Dombai – Szabó Gy., Lakatos, Emmer, Fischer – Barabás, Csapó, Schmidt – P. Nagy, Kovács, Hermann. Kovács volt 13 találattal a házi gólkirály. De nem volt éppen rossz a bronzcsapat sem: Kiss I – Szabó Gy., Lakatos, Fischer – Emmer, Csapó, Hermann – Kiprich, Kovács, Weimper, P. Nagy!

A nyolcvanas évek elején ismét Salgótarjánban játszott, 1985-ben az Egert erősítette, 1986-ban újra visszatért a vasashoz, sőt kipróbálta magát külföldön, a svájci Malley csapatában futballozott. Rövid ideig ott játékostársa volt a később világhírűvé lett svájci csatár, a Borussia Dortmunddal BL-t nyert Stéphane Chapuisat is. Talán éppen Kovács Pistától lesett el néhány trükköt…

---