Az Aranycsapat történetének legjobb mérkőzése

Ötvennyolc évvel ezelőtt a világbajnokságok történetének egyik legjobb mérkőzését vívta a magyar csapat Lausanne-ban. A világbajnoki címet védő Uruguay ellen. Játszhat-e Bozsik és Puskás? Ez volt a legfontosabb kérdés a magyar táborban a találkozó előtt. A két kispesti játékost itthon és külföldön mindenki a csapat legjobbjai közé sorolta. De Puskás lába nem akart javulni, az ő játékáról Sebes Gusztávnak le kellett mondania. Bozsik ügye sokkal érdekesebb volt. A mai szabályok szerint a kiállított játékosra automatikusan egy mérkőzésre szóló eltiltás várna. Ám a FIFA a negyeddöntő után mind a magyar fedezet, mind a két brazil szankcionálását visszautalta az országos szövetségek hatáskörébe. Ezzel viszont tulajdonképpen fel is mentette őket, hiszen a brazilok úgyis kiestek, azt meg nehéz elképzelni, hogy bárki is azt hitte, Bozsikot 'önként eltiltja' majd a magyar szövetség. Arthur Ellisnek, a találkozó bírájának évtizedeken át fájó emléke maradt, hogy a FIFA nem állt ki a játékvezetői döntések mellett a büntetések meghatározásakor. Arthur Ellis később azt mesélte ismerőseinek, hogy évek múltán találkozott Bozsikkal, s megkérdezte tőle, miért nem tiltotta őt el az elődöntő előtt magyar szövetség. A jobbfedezet így válaszolt: 'Nálunk nem szokás eltiltani országgyűlési képviselőket.' A történet jó, de alighanem nagyobb az igazságtartalma annak, hogy a zseniális Bozsikra egyszerűen szükség volt a kétszeres világbajnok, címvédő, világbajnoki találkozókon története során még veretlen uruguayi válogatott ellen.

Az Aranycsapat története egyik legjobb játékát produkálta, sőt, sokak szerint a legjobbat, mégpedig a csapatkapitány, a sérült Puskás Ferenc nélkül. Kocsis Sándor és Hidegkuti Nándor ellenben játszott, sőt zseniálisan játszott, s ez döntött a magyar válogatott történetének első hosszabbításos mérkőzésén.

A két csapat összeállítása a következő volt. Magyarország: Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Palotás, Hidegkuti, Czibor. Uruguay: Máspoli – Andrade, Santamaria, Martinez – Carvallo, Cruz – Souto, Ambrois, Schiaffino, Hohberg, Borgez. A magyarok Czibor a 13. percben lőtt góljával 1:0-ra, majd Hidegkuti Nándor a 47. percben szerzett találatával már 2:0-ra vezettek. A hajrában ellenben az argentin születésű Juan Hohberg két góljával kiegyenlített. A hosszabbítás Kocsis Sándoré volt: a torna gólkirálya a 110. percben és a 117. percben is fejelt egy gólt.

A Népsport így értékelt: 'Különös mérkőzés volt, amely egészen másként kezdődött, mint az eddigiek. Nem volt mindjárt túlságosan erős az iram, nem voltak túlságosan gyorsak a támadás felépítések. Ennek ellenére többet támadtunk, noha csatársorunk most sem játszott úgy, ahogyan azt az utóbbi időben megszoktuk tőle. Védelmünk viszont kitűnően állta a „sarat” a nehéz talajon. Már az elején lehetett látni, hogy a küzdelem sportszerű lesz, az összecsapások után a játékosok kezet fogtak egymással, megveregették egymás vállát. Az uruguayi csapaton látszott, hogy egyébként is másképpen játszik, mint a brazil. Csapatmunkája egységesebb, jobb a másik dél-amerikai csapaténál. A mérkőzés fordulópontjának mondhatjuk, amikor 2:0 után a magyar csapat a mérkőzés hátralevő részét bizonyos tudatalatti időhúzással akarta eltölteni, csak passzolgatták egymásnak a labdát, holott az uruguayi csapat sokkal veszélyesebb volt, semhogy ilyesmivel lehessen ellene boldogulni. Két szépen előkészített támadással törték át a magyar védelmet, s egyenlítettek. Ami ezután történt, az megint a magyar csapat hallatlan lelkierejéről, egységéről, testi és lelki tartalékairól ad bizonyságot.

A csapat ekkor játszott a legnyugodtabban, a játékosok levitték a földre a labdát, nagyszerűen passzoltak, ebben a játékrészben döntő módon az ellenfél fölé kerekedtek, s a hosszabbítás idejét végigtámadták. Bebizonyosodott, hogy a magyar csapatban megvan a megfelelő tudás ahhoz, hogy a pillanatnyi visszaeséseket át tudja vészelni. Eddigi legnehezebb mérkőzését nyerte meg a magyar csapat – s vitán felül megérdemelten.

Az uruguayiak megmutatták, hogy ha nem is játszanak olyan csillogó technikával, mint a brazilok, csapatmunkájuk sokkal egységesebb és ezáltal veszélyesebb. Szép összjátékkal közelítették meg a magyar csapat kapuját és igen sokat lőttek is. Hibájuk viszont, hogy fedezésük pontatlan, engedik átvenni a labdát és ez mindig lehetőséget ad az ellenfél számára. Támadásaikat pedig lassabban építik fel, mint az európaiak. Ők is nagyszerűen kezelik a labdát, s nagyszerűen játszanak lyukra is. Meg kell mondanunk, hogy a két góljukon kívül nekik is volt nem egy komoly gólhelyzetük. Voltak ezen a mérkőzésen is dancsok, szabálytalanságok, mint általában minden mérkőzésen, ezek azonban sohasem jártak olyan következményekkel, mint a magyar–brazil mérkőzésen. Az uruguayiak, akik a legtöbbet vesztettek ezen a mérkőzésen – hiszen a legtöbb babérral jöttek erre a világbajnokságra – nagyszerű példáját mutatták a sportszerűségnek. Noha látszott rajtuk a vereség fölötti elkeseredettség, a mérkőzés végén sorra gratuláltak a mieinknek. Ez a sport igazi gondolatának nagyszerű megnyilatkozása volt, amelyre büszkék lehetnek a magyarok és az uruguayiak egyaránt. A magyar válogatott nagy ellenfelet győzött le. Megérdemli az otthon szeretetét, köszönetét.'