A legszebb győzelem a Népstadionban

Kivételesen ne tartsuk be az időrendi sorrendet – elevenítsük fel mindenek előtt a magyar válogatott történetének egyik legragyogóbb győzelmét. Az Évszázad mérkőzésének kikiáltott, londoni 6:3 és a svájci világbajnokság közötti bő fél évben mindössze egy válogatott mérkőzést játszott Budapesten a magyar legénység. Sir Stanley Rous tartotta a szavát, elhozta a csapatát a magyar fővárosba. Az angol válogatott vizitált május 23-án a Népstadionban. Kilencvenkétezer néző ájult egyik gyönyörűségből a másikba a helyszínen, de a jegyigénylők száma elérte az egymilliót! Walter Winterbottom szövetségi kapitány alaposan kicserélte csapatát a novemberi, wembleyi meccs után. Ramsey (a későbbi világbajnok szövetségi kapitány), Johnston, Eckersley, Mortensen, valamint a két újonc, Taylor és Robb nem játszott többet a válogatottban. A legyőzöttek közül mindössze Merrick, a Wright, Dickinson fedezetpár, valamint a belsőcsatár Sewell lépett pályára Budapesten, hét (!) új játékos (Staniforth, Owen, Byrne, Harris, Jezzard, Broadis és Finney) mellett. Sebes Gusztáv viszont – egyetlen kivétellel – a Wembleyben is szerepelt tizenkét játékost játszatta: Budai László helyett a csepeli Tóth II József lett a jobbszélső, aki akkor játszott mindössze másodszor a válogatottban, ráadásul debütálásakor nem is Puskásék között, hanem egy tulajdonképpeni B válogatottban játszott, miután ugyanazon a napon az Aranycsapat Págában lépett pályára. Az angolok Jugoszláviából érkeztek, ahol 1:0-ra kikaptak. Ők is, a magyarok is, a Balatonnál töltöttek néhány napot a találkozó előtt.

Az első félidőben három gólt szerzett a magyar csapat (sorrendben: Lantos Mihály, Puskás Ferenc és Kocsis Sándor szerzett gólt), majd a másodikban újabb három következett (Kocsis Sándor, Tóth II József, Hidegkuti Nándor). A 68. percben az angolok Ivor Broadis révén  megszerezték a becsületgóljukat, de az utolsó találat ismét a magyaroké volt: a csapatkapitány, Puskás Ferenc lőtte.

A magyar válogatott története egyik legremekebb játékával verte tönkre az angol csapatot. A fölényes diadal után megszületett a pesti vicc: 'Az angolok egy hétre jöttek – s 7:1-gyel mentek…' Meg kell adni, a legyőzött angolok a hírnevükhöz méltó sportszerűséggel fogadták a megszégyenítő vereséget. Gil Merrick, a kapus például így nyilatkozott: 'Soha, hosszú profi pályafutásom alatt egyetlen egyszer sem kaptam egy mérkőzésen hét gólt. Borzasztó élmény volt azt látni, hogy csak jönnek és jönnek, feltartóztathatatlanul. Amikor a második félidőben hat perc alatt három gólt kaptam, az futott át az agyamon – ez katasztrófa.'

Tom Finney, a legendás csatár évtizedekkel később a Puskás Ferencről könyvet író Rogan Taylornak elevenítette fel az emlékeit: 'Ivor Broadisnak nagyszerű a humorérzéke. Amikor Budapesten bementünk az öltözőbe, s levette a cipőit, mindenkihez odament, s azt mondta: »Vigyázz, nehogy kesztyű nélkül érintsd őket, tüzesek!« Aztán még hozzátette: »Először jöttem úgy le a pályáról, hogy leégett a nyelvem.« Arra célzott, hogy annyit loholt kilógó nyelvvel a magyarok után a forró napsütésben, hogy a nap megégette azt.'

Malcolm Allison, a későbbi híres menedzser akkoriban a West Ham United együttesében futballozott. A pesti mérkőzést követő bajnoki fordulóban éppen a Népstadionban középhátvédet játszó Syd Owen ellen lépett pályára. Így emlékezett: 'A meccs előtt kezet ráztam Syd Owennel, s kérdeztem tőle, milyen volt a magyarok ellen futballozni. Azt felelte, Malcolm, olyanok, mintha egy másik bolygóról csöppentek volna közénk.'

Most pedig forgassuk vissza az idő kerekét! A május 23-i mérkőzések sorában a nyitányt az 1937-es, az osztrákok elleni Európa Kupa-találkozó jelentette, az Üllői úton. Érdemes megemlékezni a bíróról: a belga John Langenus, a kor sztárjátékvezetője, aki a harmincas években három világbajnokságon is dirigált, sőt 1930-ban, Uruguayban ő vezette a döntőt. Dietz Károly egyetlen meglepetéssel szolgált az összeállítást illetően, az újpestieket és a hungáriásokat (fura ma már az akkori szóhasználat: hungaristákat) mellőzve a Ferencváros jobbfedezetét, az újonc Hámori Frigyes Lászlót választotta. Nemcsak a fedezet-,hanem a csatársorból is hiányoztak az újpestiek: nem lépett pályára Vincze Jenő és Zsengellér Gyula sem. Az összeállítás: Szabó – Vágó, Korányi – Hámori, Turay, Lázár – Sas, Sárosi dr., Cseh II, Toldi, Titkos.

A tavasz utolsó válogatott mérkőzése kiegyenlített küzdelmet és igazságos döntetlent hozott. Sas Ferenc, a másfél évvel  később, már világbajnoki ezüstérmesként Argentínába emigrált jobbszélső szerezte meg a vezetést a második percben, Hans Pesser, a Rapid csatára azonban, még az első félidőben, két góljával fordított. A hajrában Cseh II László, közismert becenevén Matyi, a Hungária belsőcsatára mentette döntetlenre a mérkőzést. A találkozó napján egyébként hihetetlen mennyiségű eső zúdult a fővárosra, még az is kétséges volt, le lehet-e játszani a találkozót.

1948-ban két A-válogatott mérkőzést is játszott a magyar futballelit május 23-án. A 'valódi' A-csapat az Üllői úton 2:1-re verte a csehszlovákokat, Európa Kupa-mérkőzésen. Nem jött könnyen a siker, a vendégek jól tartották magukat a Henni – Rudas, Nagy II, Balogh II – Kovács I (Kéri, 34.), Nagymarosi – Egresi, Szusza, Deák, Puskás, Tóth III összeállítású legénység ellen. Egresi Béla, azaz 'Csöpi' a 16. percben szerzett gólja után az utolsó negyedóra kezdetéig nyílt volt a meccs, ám akkor a nyolcadik válogatott mérkőzésén a 14. (!) gólját szerző Deák Ferenc, azaz Bamba eldöntötte a kupamérkőzés két pontjának a sorsát. A 81. percben szépítettek a csehszlovákok, méghozzá egy pesti fiú góljával. Julius Schubert ugyanis Schubert Gyula, a Ganz TE egykori remek csatára, Kubala László klubtársa volt, aki aztán 1947-től Pozsonyban, az SK Bratislavában játszott. Szegény 1948 nyarán, néhány héttel e meccs után Európa akkori talán legerősebb klubcsapatához, a Torinóhoz szerződött, a nagy Valentino Mazzola tartalékjaként. Rövid boldogságot szabott rá a sors, 1949 májusában, Supergánál, klubtársaival repülőgépbaleset áldozata lett.

Ameddig az egyik válogatott a csehszlovákokkal játszott, egy másik Tiranában lépett pályára, Balkán Kupa-mérkőzésen. Az albánok ellen a Tóth Gy. – Kovács II, Kispéter, Kónya – Horváth, Zakariás – Illovszky, Kubala, Keszthelyi Szilágyi I, Pintér (Szabó) alakulat lépett pályára. Az eredmény nagy csalódást okozott, a 0:0 nem tükrözte a reális erőviszonyokat. A két mérkőzésen összesen nyolc újonc debütált (Pesten Nagy II, Kovács I, Kéri, Tiranában Kovács II, Horváth, Kubala, Pintér és Szabó), ez már önmagában is nagyon érdekes. Hát még az, hogy ketten testvérek voltak: Kovács Imre az Üllői úton, Kovács József a Qemal Stafa-stadion esett át a tűzkeresztségen. Alkalmasint ilyen nem volt sem addig, sem azóta a futballtörténelemben: egy testvérpár tagjai ugyanazon a napon, de két különböző országban debütáltak hazájuk nemzeti tizenegyében.

Az angolok elleni 7:1-es meccsről már megemlékeztünk fentebb, így időrendben az 1964-es, a franciák elleni kontinensbajnoki selejtező következett. Jó előjelek után, hiszen április 25-én a magyar csapat, Tichy Lajos emlékezetesen nagyszerű játékával, két góljával, illetve Albert Flórián találatával 3:1-re nyert. Ugyankkor május 2-án a csapat – balszerencsésen – 1:0-ra kikapott az osztrákoktól Bécsben. Concetto Lo Bello játékvezetése mellett a franciák Nestor Combin gyors góljával ugyan kicsit ráijesztettek a Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – NagyI., Sipos – Sándor, Rákosi, Tichy, Bene, Fenyvesi tizenegyre. Csak kicsit, mert Sipos Ferenc már a 25. percben kiegyenlített, aztán Bene Ferenc az 55. percben lőtt gólja mindent eldöntött. A magyar válogatott 41 lövést küldött a 90 perc alatt a francia kapus, Pierre Bernard kapujára.

365 nappal később ismét tétmérkőzést játszott Baróti Lajos válogatottja, mégpedig az NDK futballistái ellen, Lipcsében. A Gelei – Mátrai, Mészöly, Ihász – Nagy I., Sipos – NagyA., Bene, Albert, Rákosi, Farkas tizenegy az első perctől kezdve védekezésre kényszerült. Százezer néző hajtotta támadásból támadásba a hazaiakat, akiket magyar szövetségi kapitány, Sós Károly dirigált. (Baróti és Sós természetesen régi jó ismerősök voltak, mi több, 1957 őszén négy mérkőzésen, Lakat Károllyal triót alkotva, együtt irányították a magyar válogatottat.) Viszonylag gyorsan kialakult a végeredmény, Eberhard Vogel gólja után a 27. percben Bene Ferenc egyenlített ki. A döntetlen a magyar csapat számára volt kedvezőbb, végül a selejtező-sorozatban hét pontot szerzett, s így megelőzte a négypontos keletnémeteket, s a csak egyet gyűjtő osztrákokat.

A legutóbbi mérkőzését 1984-ben játszotta a magyar A-válogatott május 23-án. Az ellenfél Székesfehérváron a norvég csapat volt. Hosszú és különleges sorozatot indított el ez a mérkőzés: ezt is beleértve 'zsinórban' négy egymás elleni mérkőzés végződött 0-0-ra. Dr. Mezey György a Disztl P. – Sallai, Disztl L., Csuhay, Varga J. – Hannich, Nagy A., Csongrádi (Mészáros) – Bodonyi (Esterházy), Nyilasi (Szokolai), Hajszán (Dajka) csapatot választotta, döntése érdekessége az volt, hogy 1906 óta először debütált a válogatottban egy hivatalos mérkőzésen két testvér együtt. A Disztl fivérek elődjei az újpesti Molnár fiúk voltak. (Mint fentebb már citáltuk, Kovács Imre és Kovács József is ugyanazon a napon esett át a tűzkeresztségen, de más-más városban!)