A holokauszt és a magyar futball

Bányai Lajos, az MTK bajnok játékosa, a Sabaria, az Újpest, a Phöbus edzője, a lila-fehérekkel bajnok, KK-győztes, a Bajnokok Tornája győztese. 

Braun József, az MTK kilencszeres bajnok, 28-szoros válogatott jobbszélsője, később a Hungária edzője. Valószínűsíthetően a doni visszavonulás közben, 1943. februárban halt meg Korotecnél, esetleg Korotojaknál – munkaszolgálatosként.

Bródy Sándor az FTC nyolc bajnoki aranyat, öt Ezüstlabda-trófeát, egy Challenge Cupot és egy Magyar Kupát nyert, 17-szeres válogatott fedezete, a Ferencváros edzője „ismeretlen helyen halt meg”, illetve „a második világháborúban eltűnt”.

Brüll Alfréd, minden idők legnagyobb formátumú magyarországi klubelnöke a zsidótörvények elől a semleges Svájcba költözött, de 1943-ban hazatért. Megölték – nem derült ki pontosan, mikor és hol, bizonyos források szerint Kecskeméten, de valószínűbb, hogy Auschwitzban.

Goldberger Pál, futballistaként használt becenevén Gilly, a „33” FC játékosa, válogatott kapusa, aki Németországban a Freiburggal szerzett bajnoki címet, a lódzi gettóban halt meg 1941. április 21-én, ahova Bécsből deportálták.

Haár Móric, a VAC, az MTK, a III. kerület, a Hungária, valamint a miskolci Attila hajdani csatára légiósként éveket játszott az Egyesült Államokban, a Brooklyn Wanderersben és a New York Hungáriában. Tagja volt a Hungária 1929-es bajnokcsapatának. Auschwitzban halt meg. 

Langfelder Ferenc, becenevén Patyi, egykori játékvezető, az Újpest futballvezére a nyilasterror áldozatává vált.

Nádler Henrik, az MTK, illetve a Hungária hétszeres bajnok, hétszeres válogatott játékosa Bergen-Belsenben halt meg 1945 február 26-án. 

Szeder-Silberstein György, a Soroksár, az FC Barcelona, a Budai 11, a Budafok, az Újpest, az Antibes és a Nemzeti SC játékosa 1945. május 1-én gyilkolták meg Birnbaum munkatáborában.

Taussig Imre, az MTK első aranykorszakának tehetséges jobbszélsője három bajnoki címet nyert, az első világháború éveiben ötször játszott a válogatottban. A mai Ausztria területén lévő királyhidai lágerben, 1945. március 23-án, alig néhány héttel a háború vége előtt hunyt el.

Vágó-Weisz Antalt, az MTK nyolcszoros bajnok, 17-szeres válogatott fedezetét 1944 utolsó napjaiban a Dunába lőtték a nyilasok. Sohasem került elő a holtteste.  

Vidor József, a Hungária, majd az Újpest korábbi játékosa ugyancsak a holokauszt áldozata lett.

Weisz Ferenc, az FTC 9-szeres bajnoka 17 válogatottságig jutott. Polgári foglalkozását tekintve gyógyszerészként dolgozott. A halál 1944–1945 telén érte, ám idős kora miatt feltételezhetően nem munkaszolgálatosként, ahogy a legtöbb forrás feltünteti, hanem deportáltként.

Weisz Árpád, becenevén Csili a Törekvés játékosa volt, majd a Makkabi Brno érintésével Olaszországba került, ahol a harmincas évek egyik legsikeresebb edzőjévé vált. Négy bajnoki címnek volt részese az Ambrosianával, majd a Bolognával, ő fedezte fel Giuseppe Meazzát, neki tulajdonítják az angol WM-rendszer olaszországi megismertetését. Bolognából Párizs érintésével a hollandiai Dordrechtbe szerződött, a fasizmus erősödésétől tartva. Onnan hurcolták Auschwitzba, ahol 1944. január 31-én meghalt.  

*

A debreceni Schwarcz Sándor (1911-2007) élettörténetét sokan ismerik, többen írtak róla, sőt maga is visszatekintett A halál árnyékának völgyében című könyvében pokoljárásának stációira. Története nem egyedi, a labdarúgás néhányaknak a túlélést jelentette.

Ő kisebb debreceni egyesületekben (DMTE, Zerkowitz Textilművek SC) futballozott amatőrként, miközben az ökölvívásnak is hódolt.

„Tizenhét éves koromtól fogva fociztam. Nem túl sikeresen, inkább szívósan. Amikor kizavartak bennünket a lágerben, a barakkból, és felsorakoztunk a rettegett Appelplatzon, egy középtermetű SS tiszt megkérdezte, hogy ki futballozott odahaza. Amint lefordították kérdését, azonnal jelentkeztem. Firtatta, hogy melyik magyar klubban játszottam. Habozás nélkül megneveztem a Bocskait. Ugyan már, én és a Bocskai?! Akkor vettem észre, hogy vele van Steinberger Dezső, a Balmazújváros patrónusa, a Reiner-féle lisztmalom tulajdonosa, akinek odahaza remek kapcsolatai voltak a Bocskaival. Auschwitzban amolyan mindenesként tevékenykedett a cigányokból meg zsidókból összeszedett lágercsapat mellett. Jól beszélte a németet, tolmácsolt is. Elszédültem a felismeréstől. Azt hittem, menten végem, a helyszínen felkoncolnak a keretlegények. Becsületére váljon Steinbergernek, a szeme sem rebbent, holott pontosan tudta, ki vagyok, hogy szóba sem jöhettem a Bocskainál. Ha lebuktat, most nem beszélgetünk. Egyébként túlélte a borzalmakat, és Solti Dezső, azaz Desiderio Solti néven egy időben a világhírű Internazionale menedzsere volt.”