A berni csata, amelyben vér folyt a magyar győzelem után

Az 1954-es, svájci világbajnokságon a brazilok elleni volt a magyarok első meccse az egyenes kieséses szakaszban. Addigra már Sebes Gusztáv válogatottja szerzett két győzelmet, a dél-koreaiakat 9:0-ra, a nyugat-németeket 8:3-ra verte meg. Korábban még egyetlen csapat sem szerzett egy világbajnokságon az első két mérkőzésén 17 gólt… Kocsis Sándor hét góllal vezette a vb góllövőlistáját, négy évvel korábban Ademir, a brazíliai Mundial gólkirálya összesen hat gólig jutott. Az is kétségtelen azonban, hogy sejteni lehetett, a világbajnoki ezüstérmes brazilok ellen nagyon nehéz mérkőzésre van kilátás, részben amiatt, hogy az előző találkozón megsérült Puskás Ferenc játékáról szó sem lehetett.

Sebes Gusztáv, részben a csapatkapitány sérülése miatt felforgatta a csatársort. A következő tizenegy kezdett: Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Tóth II József, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Czibor Zoltán, Tóth Mihály. Még jobban kezdődött a meccs Bernben, mint a dél-koreaiak elleni Zürichben, vagy a nyugat-németek elleni Bázelben. Azokon a 17. percben jutott először kétgólos előnyhöz a magyar csapat, a brazilok ellen már a 9. percben 2:0 volt, Hidegkuti Nándor és Kocsis Sándor egy-egy gólja után, ide. A 18. percben szépítettek a dél-amerikaiak a jobbhátvéd, Djalma Santos tizenegyes-góljával.

A magyar válogatott ettől függetlenül fölényben játszott, noha újabb gólt csak a 61. percben tudott szerezni: az előre kijelölt 'ítéletvégrehajtó', Lantos Mihály lőtte, büntetőből. A brazilok nem adták fel. Újabb energiákat mozgósítottak támadásban, s hat perccel később Julinho ismét faragott a hátrányukból. Három perccel később Ellis, az angol játékvezető kiállította a Bozsikot durván megrúgó Nilton Santost és a kezét felemelő magyar csapatkapitányt. Nyílt volt a második félidő második fele – de a 88. percben eldőlt a továbbjutás: a világ akkori talán legjobban fejelő játékosa, Kocsis Sándor a meccs során már másodszor bólintotta a hálóba a labdát. A magyarokat majdnem szétvetette az öröm, a brazilok ellenben nem tudták elviselni a vereséget, illetve a kiesést. Humberto beleszállt Buzánszky Jenőbe, ő lett a mérkőzés harmadik kiállítottja. Egyetlen mérkőzésen három kiállítás – ez meglehetősen ritka a világbajnoki döntők történetében. Arthur Ellis, az angol bíró tulajdonképpen beállította a magyar Hertzka Pál 1938-as 'rekordját', aki a Brazília–Csehszlovákia mérkőzésen ugyancsak három játékost állított ki.

Óriási csata zajlott a pályán, aztán még nagyobbá fajult az öltözőben. Melvyn Griffiths, a világbajnokság egyik játékvezetője – egyébként ő intett lest a berni döntőben 2:3-nál, Puskás szabályos góljánál – szemtanúja volt az eseményeknek: 'Az utolsó sípszó elhangzása után rögtön féktelen felfordulás lett a pályán. A brazil tartalékok és az edzők beszaladtak a gyepre és a mindössze néhány kivezényelt rendőr gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza a verekedést. Láttam, amint egy rendőr lábát kirúgták alóla, mégsem tett semmit. A legnagyobb csetepaté az öltözőkhöz vezető alagútban alakult ki. Törött üvegeket és futballcipőket használtak fegyvernek.' Később az a pletyka terjedt el – az olasz Corriere della Sera meg is írta –, hogy a kétségbeesetten védekező magyarok közül Puskás egy üveggel arcon vágta Pinheirót, a brazil középhátvédet. Ugyanígy mesélte a történetet Ernst Thommen a svájci szervezőbizottság elnöke, aki állítása szerint látta, hogy Puskás nekitámad Pinheirónak. A sérült magyar csapatkapitány tettére nem volt bizonyíték, de tény, hogy a brazil óriási kötéssel az arcán hagyta el a stadiont. Maga Puskás így emlékezett: 'Két játékos elkezdett verekedni az alagútban és a brazil járt rosszabbul. A következő pillanatban az egész brazil csapat harckészültségben volt. Kiverték a villanykörtéket, Sebes Gusztávot eltalálta egy üveg- vagy szódásszifon, felrepedt a szemöldöke. Én nyakon fogtam egy brazil gyereket és bevonszoltam az öltözőnkbe. Meg volt rémülve és végül elengedtem. Nem hiszem, hogy az egész incidens három vagy négy percnél tovább tartott volna, de elég csúnyán alakult.'

Tizenegy évvel később, 1965. június 27-én az olasz válogatott játszott a Népstadionban. Ezen a találkozón debütált az olasz válogatottban Gigi Riva, s játszott, például, Enrico Albertosi, Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola és a csak egy félidőt szereplő Gianni Rivera. A magyar legénység kissé tartalékos összeállításban, a Vasas ászai nélkül állt ki. (Az előző világbajnoki selejtezőn Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán és Farkas János is erősítette a csapatot.) Mégis nyert, mert Albert Flórián gólját a második félidő elején Sandro Mazzola még kiegyenlítette, de Bene Ferenc a 81. percben lőtt döntő góljára már nem jött válasz. Azon a héten ez volt a harmadik 'csúcsszintű' magyar-olasz találkozó, s mind a hármat a mieink nyerték meg egy góllal! A Ferencváros június 23-án győzött Torinóban a Juventus ellen a VVK döntőjében, három nappal később, szombaton a Vasas Bécsben megnyerte a KK-t a Fiorentina ellen, vasárnap pedig a válogatott (természetesen a piros-kékek kulcsemberei nélkül, de a fradistákkal, Mátrai Sándorral, Albert Flóriánnal, Rákosi Gyulával és Fenyvesi Máté doktorral) megverte a Népstadionban a Squadra Azzurrát. Ki gondolta volna, hogy több mint 42 esztendőn át úgy emlegethetjük majd e találkozót, hogy 'akkor győzött legutóbb a magyar válogatott az olaszok ellen'?